Görcsoldó

CímGörcsoldó
Közlemény típusaÚjságcikk / Newspaper Article
Év / Year2007
SzerzőkHegedűs, István
Újság / NewspaperFigyelő
Város / CityBudapest
A publikáció nyelve / Publication Languageeng
Összefoglalás

2007. december 13., Figyelő

Szüksége van-e Magyarországnak külkapcsolati stratégiára? A válasz aligha kétséges: érdemes végéiggondolni és széles körben megvitatni, milyen elvek és gyakorlati megfontolások alapján vegyünk részt a nemzetközi demokratikus közösség ügyeinek intézésében a huszonegyedik század elején, úgy, hogy közben sajátos magyar szempontokat is érvényesíteni kívánunk a világban - másokkal  együttműködve, de ha kell, konfrontálódva.

Az új magyar külpolitikai doktrína megalkotói nem fogják tudni hajánal fogva kirángatni az országot történelmi múltjával terhelt, jelenlegi közállapotaiból. Mégis, a készülő stratégiai dokumentum akkor érheti el nemes célját, akkor kelthet egyáltalán komolyabb feltűnést, ha szakít a hagyományosan befelé forduló szemléletmóddal, a politikai gondolkodást megbéklyozó provincializmussal, a rosszértelmű kelet-európaisággal. Végleg abba kell hagyni a túlfeszített, „küldetéstudatos” – kisebbségi érzést és dacot egyaránt tükröző – sérelmi politizálást, legyen szó a határokon túli magyarok helyzetéről vagy az Európai Unión belüli állítólagos másodlagos tagságunkról. Ezzel párhuzamosan el kell vetni az értékmentes, óvatos – reálpolitikai megközelítésnek feltüntetett –, „különutas” magatartást is. Az új magyar külpolitikai kultúra abból a felismerésből születhet meg, hogy a rendszerváltást követően Magyarország az Európai Unió – és a NATO – tagállamaként végre kilépett a világpolitika porondjára.

A külügyminisztériumi tervezet hármas főiránya - versenyképes Magyarország az integrálódó Európában, sikeres magyarság az együttműködő térségben, illetve jog, biztonság, demokrácia, fenntartható fejlődés – szimpatikus, majdnem úgy fogalmaztam, hogy tartható, jó irány. A gondolkodásmód táguló horizontját jellemzi, hogy mindenek előtt a globalizáció kihívásai állnak a stratégiai dokumentum homlokterében: a kissé hosszadalmas leíró részek szerzői jól ragadják meg és alapvetően színvonalasan elemzik a nemzetközi politikában bekövetkezett markáns változásokat. A „Mi a teendő?” ősrégi kérdésére adott válasz ugyanakkor már jóval bizonytalanabbul cseng: mintha az elvek megfogalmazásán túl már óvakodtak volna konkrét országok és régiók problémáit mélyrehatóbban megvizsgálni és akár cselekvési tervre emlékeztető elképzeléseket papírra vetni. Miközben a stratégia erős emberi jogi nyelvezete rendkívül meggyőző, hiányzik a szövegből az a világos – és önkéntes - feladatvállalás, hogy Magyarország – ismét érdemes hangsúlyozni: a NATO és az Európai Unió tagállamaként – minden tőle telhető békés eszközzel támogatja a diktatórikus és fél-demokratikus államok polgárainak szabadság iránti igényeit.

Teljes szöveg

Hegedűs István

2007. december 13., Figyelő
 

Európaizálódás vagy provincializmus

Görcsoldó

 

Szüksége van-e Magyarországnak külkapcsolati stratégiára? A válasz aligha kétséges: érdemes végéiggondolni és széles körben megvitatni, milyen elvek és gyakorlati megfontolások alapján vegyünk részt a nemzetközi demokratikus közösség ügyeinek intézésében a huszonegyedik század elején, úgy, hogy közben sajátos magyar szempontokat is érvényesíteni kívánunk a világban - másokkal  együttműködve, de ha kell, konfrontálódva.

Az új magyar külpolitikai doktrína megalkotói nem fogják tudni hajánal fogva kirángatni az országot történelmi múltjával terhelt, jelenlegi közállapotaiból. Mégis, a készülő stratégiai dokumentum akkor érheti el nemes célját, akkor kelthet egyáltalán komolyabb feltűnést, ha szakít a hagyományosan befelé forduló szemléletmóddal, a politikai gondolkodást megbéklyozó provincializmussal, a rosszértelmű kelet-európaisággal. Végleg abba kell hagyni a túlfeszített, „küldetéstudatos” – kisebbségi érzést és dacot egyaránt tükröző – sérelmi politizálást, legyen szó a határokon túli magyarok helyzetéről vagy az Európai Unión belüli állítólagos másodlagos tagságunkról. Ezzel párhuzamosan el kell vetni az értékmentes, óvatos – reálpolitikai megközelítésnek feltüntetett –, „különutas” magatartást is. Az új magyar külpolitikai kultúra abból a felismerésből születhet meg, hogy a rendszerváltást követően Magyarország az Európai Unió – és a NATO – tagállamaként végre kilépett a világpolitika porondjára.

A külügyminisztériumi tervezet hármas főiránya - versenyképes Magyarország az integrálódó Európában, sikeres magyarság az együttműködő térségben, illetve jog, biztonság, demokrácia, fenntartható fejlődés – szimpatikus, majdnem úgy fogalmaztam, hogy tartható, jó irány. A gondolkodásmód táguló horizontját jellemzi, hogy mindenek előtt a globalizáció kihívásai állnak a stratégiai dokumentum homlokterében: a kissé hosszadalmas leíró részek szerzői jól ragadják meg és alapvetően színvonalasan elemzik a nemzetközi politikában bekövetkezett markáns változásokat. A „Mi a teendő?” ősrégi kérdésére adott válasz ugyanakkor már jóval bizonytalanabbul cseng: mintha az elvek megfogalmazásán túl már óvakodtak volna konkrét országok és régiók problémáit mélyrehatóbban megvizsgálni és akár cselekvési tervre emlékeztető elképzeléseket papírra vetni. Miközben a stratégia erős emberi jogi nyelvezete rendkívül meggyőző, hiányzik a szövegből az a világos – és önkéntes - feladatvállalás, hogy Magyarország – ismét érdemes hangsúlyozni: a NATO és az Európai Unió tagállamaként – minden tőle telhető békés eszközzel támogatja a diktatórikus és fél-demokratikus államok polgárainak szabadság iránti igényeit.

Hangsúlyosabbá tehetné újszerűségét és nagyobb érdeklődést is kelthetne a kormányzati „papír”, ha egyetlen központi koncepció köré csoportosítaná a következő évek várható spontán fejleményeit és a politikai elit tudatos törekvéseit. Ez pedig az ország további európaizálódása. A fogalom egyszerre fejezi ki az Európai Unióban mindinkább magabiztosan viselkedő viszonylag új tagállam teljes beilleszkedését a szervezet életébe, a már emlegetett kitörést a régi bezárkózó, búsmagyar mentalitásból, az üzletemberek kapcsolathálójának több országra való kitejedését és a társadalom mélységi átalakulását, nyugatosodását – az utazási szokások megváltozását, a nyelvtudás fokának emelkedését, a romák integrációjának nekilódulását. Az európaizálódás azt is jelenti, hogy a mai pártpolitikai témák helyébe fokozatosan olyan kérdések nyomulnának, amelyek egyszerre európai és magyar ügyek: az állampolgárok lassan összekapcsolhatnák az itthoni problémákat az összeurópai szintű válaszkereséssel.

Mert ahogy a sratégiai tervezetből kitűnik, az uniós külkapcsolatok Magyarország külkapcsolatai is. Az európaizálódás ugyanígy érvényesül a fordított irányban: számos területen az európai közös/egységes politizálás Magyarország számára komoly előnyökkel járhat. A most formálódó európai energiapolitika esetében például olyan fejlesztéseket érdemes támogatnunk, amelyek csökkenthetik az ország gáz- és olajellátásának egyoldalúságát. Vagyis a hatékonyabb megoldás érdekében magánalkuk keresése helyett európai szintre vihetjük fel politikai-gazdasági dilemmáinkat és kitörési javaslatainkat – ezt nevezik policy transfernek.

Nem mellékesen így történhet ez a nemzeti-etnikai kisebbségek esetében is. Tévedés azt hinni, hogy diszkriminációs törekvésekkel szemben az EU mindig hallgat: emlékezzünk a csatlakozást megelőzően a státustörvénnyel kapcsolatos – az akkori magyar kormányzatnak különösebben nem tetsző – európai bizottsági és uniós szakértői szintű állásfoglalásokra vagy később a vajdasági incidenseket tényfeltáró európai parlamenti küldöttség munkájára! Újabban pedig maguknak a kisebbségi közösségeknek a képviselői hívhatják fel a figyelmet esetleges jogsértésekre – komoly terheket átvéve az anyaországtól.

Mindazonáltal ideje lenne azon is elgondolkoznunk, hogy Magyarország – saját szempontjainak becsatornázásán túl - mit kíván tenni az Európai Unió egészének sikere érdekében. Az európai gondolat ugyanakkor nem áll ellentétben azzal, hogy messzebbről nézve Európa is egy régió, amelynek keretei gyakran szűkek a multinacionális tőke vagy éppen a tanulni vágyó európai fiatalok számára. Világpolitikai szempontból pedig a sok Európa nem egyenlő a kevesebb Amerikával. Valóban, ahogy mondani szokás, a transzatlanti kapcsolatok ápolásának - a kölcsönösen elfogadott értékek alapján – „nincs alternatívája”. Úgy tűnik, hogy az óceán mindkét partján tanultak az iraki leckéből és bármilyen színezetű is lesz az új amerikai kormányzat, a multilaterális intézményes döntéshozatalhoz való visszatérés bekövetkezik. A külkapcsolati vitaanyag is ebből a megfontolásból indul ki, csak még hangsúlyosabban állhatna ki az új demokratikus világrend erősítése és egyben a liberális institucionalista felfogás mellett.

A mostani politikai polarizáció így is erősen kétségessé teszi, hogy bármely hosszú távra előre tekintő, nagyívű kormányzati dokumentum minden egyes parlamenti párt támogatását megkaphatná. A rendszerváltás után a „külpolitikai konszenzus”, vagyis a hármas prioritás (euroatlanti integráció, jószomszédi kapcsolatok, a határokon túl élő magyarok támogatása) a mindennapokban inkább meghirdetett lózung maradt, mintsem valódi közös fellépést jelentett volna. Gondoljunk csak a horvát fegyvereladási botrányra, a szomszéd országokkal kötött alapszerződéseket kísérő éles pengeváltásokra, az uniós népszavazás idején a csatlakozás motivációinak és céljainak eltérő megfogalmazára, a kettős állampolgárságról szóló referendumot övező elkeseredett küzdelemre, vagy éppen az Oroszországhoz fűződő viszony kapcsán kirobbant szóváltásokra! Mindez nem tragédia. Plurális demokráciában az ország nemzetközi mozgásterét sokféleképpen ítélik meg a vitában részt vevő politikai szereplők. Még a háborús helyzet sem írja felül a véleménykülönbség szabadságának tiszteletét – lásd az Egyesült Államokban vagy Izraelben zajló polémiákat. Miért kéne akkor nekünk békeidőben mindenáron egyetértenünk? Amennyiben a „társadalmi vita” elindításával a közös többpárti parlamenti nyilatkozat lenne a kormányzat legfontosabb célja, akkor a dokumentum átfogalmazása elkerülhetetlennek látszik. Szürke és semmitmondó szövegre viszont nincs szükség. Sokkal hasznosabb lenne, ha a jelenlegi külügyi vezetés gondolkodásmódját tükröző, szakmailag megalapozott, a tudományos viták érvkészletét felhasználó, határozott elképzelések születnének meg a nyilvános párbeszéd nyomán – a kormányzat szemléletmódját aztán a nemzetközi kapcsolatok más tudományos iskoláinak hívei és ellenzéki külpolitikusok persze nyugodtan bírálhatnák.

Az európaizálódás koncepciója akár illuzorikusnak is tűnhet, hiszen a magyarok jelentős része még mindig nem élte át és dolgozta fel, hogy uniós polgárrá vált. Talán a karácsony előtti új határnyitás lökést adhat az európai identitás fejlődésének is. Viszont dinamikus fellépéssel, racionális és széles látókörű érveléssel, felkészült politikusokkal, diplomatákkal-szakértőkkel Magyarország már most örökre megszabadulhatna kisállami görcseitől és a nemzetközi politikai folyamatok aktív alakítójává válhatna.

Beteljesülhet az évszázados kívánság: Borneó és Celebesz, magyar volt és magyar lesz!

A szerző a Magyarországi Európa Társaság elnöke