EURÓPAI KISEBBSÉGPOLITIKA, MAGYAR KISEBBSÉGI ÖNKORMÁNYZATOK -- JOGPOLITIKA, HARMONIZÁCIÓ ÉS KOLLÍZIÓ ESETTANULMÁNY AZ ETNIKAI-NEMZETISÉGI IDENTITÁS ÉS VÁLASZTÓJOGI KORRUPCIÓ TÁRGYKÖRÉBEN

TitleEURÓPAI KISEBBSÉGPOLITIKA, MAGYAR KISEBBSÉGI ÖNKORMÁNYZATOK -- JOGPOLITIKA, HARMONIZÁCIÓ ÉS KOLLÍZIÓ ESETTANULMÁNY AZ ETNIKAI-NEMZETISÉGI IDENTITÁS ÉS VÁLASZTÓJOGI KORRUPCIÓ TÁRGYKÖRÉBEN
Publication TypeRiport / Report
Év / Year2003
AuthorsPap, András László
Publikálás dátuma / Date Published04/2003
InstitutionMagyar Európa Társaság
Város / CityBudapest
Kulcsszavak / Keywordsetnika, kisebbségpolitika, Koppenhága, nemzeti identitás
Abstract

Koppenhága után megkerülhetetlen a magyar közjog küszöbön álló változásáról folyó gondolkodás. Meggyőződésem, hogy számos más területhez hasonlóan a kisebbségi jog is alapvető átalakulás előtt áll.

A kisebbségpolitika fókusza, így a domináns jogintézmények és a jogvédelem morfológiája mindig az adott ország történelmi sajátosságai, a társadalmi specifikumok függvényében alakul. A kisebbségi jog ennek megfelelően jelentheti elsősorban a vallásszabadság biztosítását; véres etnikai konfliktusok, pogromok potenciális áldozatainak védelmét; bevándorlók és leszármazottaik kulturális különbözőségéből fakadó feszültségek csökkentését; a faji alapú szegregáció vagy az apartheid elleni harcot; de a gazdasági-társadalmi esélyegyenlőség etnotudatos célultűzését, azaz a rasszalapon tettenérhető társadalmi-gazdasági különbségek, reparatív-, vagy egyfajta tranzitív igazságosság nevében afirmatív közrehatás eredményeképpen kikalibrált nivellálását is. Magyarországon a kisebbségi jogvédelem az egy (roma) etnikai kisebbség alapvetően esélyegyenlőség-irányultságú céljait zavaros módon egybemossa a határon túli magyarság érdekvédelmére kikacsintva megalkotott és a mind létszámukat, mind igényeiket és aspirációikat tekintve is diffúz és heterogén nemzeti kisebbségekre megalkotott szabályrendszerrel. A hazai kisebbségi jogban Janus-arcúan elegyedik tehát a valós és legitim belső jogi csoportvédelem a trianoni trauma jogpolitikai ellensúlyozásával.

Európai Uniós tagként azonban a helyzet megváltozik, és ami a konkrét jogi-jogpolitikai keretrendszert illeti, meg is kell változnia; a kisebbségi jog fókuszpontjának adaptálódni kell az új, "poszt-trianoni" helyzethez. Koppenhága és Schengen után gyökeresen megváltozik ugyanis a világ azzal, hogy egyrészt a határon túli magyar etnikum egy része eleve az uniós közjogi és államjogi struktúrán belülre kerül, másik része viszont egy már nemcsak a magyar nemzetpolitika tetszése szerint működtethető gazdasági- és politikai relációrendszer tagjává válik. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy az uniós személyek szabad mozgásával (és mondjuk vendégmunkások és bevándorlók megjelenésével) a kisebb tradicionális magyar nemzeti kisebbségeket (pl. örmény, rutén, vagy ruszin) meghaladó számú, és akár tartósan meg is települő angol-, német-, francia-, vagy lengyel anyanyelvű (a hatályos jogi paradigmában kisebbségként el sem ismerhető) csoportok jelenlétével kell számolni.[1]

 

[1] Erre vonatkozóan ld. Hegyi Gyula: Kisebbségek és az EU c. írását, Népszabadság, 2002. november 4.

Full Text

Pap András László

EURÓPAI KISEBBSÉGPOLITIKA, MAGYAR KISEBBSÉGI ÖNKORMÁNYZATOK -- JOGPOLITIKA, HARMONIZÁCIÓ ÉS KOLLÍZIÓ

ESETTANULMÁNY AZ ETNIKAI-NEMZETISÉGI IDENTITÁS ÉS VÁLASZTÓJOGI KORRUPCIÓ TÁRGYKÖRÉBEN

(MŰHELYTANULMÁNY A MAGYARORSZÁGI EURÓPA TÁRSASÁG RÉSZÉRE)

 

Koppenhága után megkerülhetetlen a magyar közjog küszöbön álló változásáról folyó gondolkodás. Meggyőződésem, hogy számos más területhez hasonlóan a kisebbségi jog is alapvető átalakulás előtt áll.

A kisebbségpolitika fókusza, így a domináns jogintézmények és a jogvédelem morfológiája mindig az adott ország történelmi sajátosságai, a társadalmi specifikumok függvényében alakul. A kisebbségi jog ennek megfelelően jelentheti elsősorban a vallásszabadság biztosítását; véres etnikai konfliktusok, pogromok potenciális áldozatainak védelmét; bevándorlók és leszármazottaik kulturális különbözőségéből fakadó feszültségek csökkentését; a faji alapú szegregáció vagy az apartheid elleni harcot; de a gazdasági-társadalmi esélyegyenlőség etnotudatos célultűzését, azaz a rasszalapon tettenérhető társadalmi-gazdasági különbségek, reparatív-, vagy egyfajta tranzitív igazságosság nevében afirmatív közrehatás eredményeképpen kikalibrált nivellálását is. Magyarországon a kisebbségi jogvédelem az egy (roma) etnikai kisebbség alapvetően esélyegyenlőség-irányultságú céljait zavaros módon egybemossa a határon túli magyarság érdekvédelmére kikacsintva megalkotott és a mind létszámukat, mind igényeiket és aspirációikat tekintve is diffúz és heterogén nemzeti kisebbségekre megalkotott szabályrendszerrel. A hazai kisebbségi jogban Janus-arcúan elegyedik tehát a valós és legitim belső jogi csoportvédelem a trianoni trauma jogpolitikai ellensúlyozásával.

Európai Uniós tagként azonban a helyzet megváltozik, és ami a konkrét jogi-jogpolitikai keretrendszert illeti, meg is kell változnia; a kisebbségi jog fókuszpontjának adaptálódni kell az új, "poszt-trianoni" helyzethez. Koppenhága és Schengen után gyökeresen megváltozik ugyanis a világ azzal, hogy egyrészt a határon túli magyar etnikum egy része eleve az uniós közjogi és államjogi struktúrán belülre kerül, másik része viszont egy már nemcsak a magyar nemzetpolitika tetszése szerint működtethető gazdasági- és politikai relációrendszer tagjává válik. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy az uniós személyek szabad mozgásával (és mondjuk vendégmunkások és bevándorlók megjelenésével) a kisebb tradicionális magyar nemzeti kisebbségeket (pl. örmény, rutén, vagy ruszin) meghaladó számú, és akár tartósan meg is települő angol-, német-, francia-, vagy lengyel anyanyelvű (a hatályos jogi paradigmában kisebbségként el sem ismerhető) csoportok jelenlétével kell számolni.[1]

A megváltozott körülményeket követve tehát a jogharmonizációhoz és magához a csatlakozáshoz szükséges alkotmánymódosítás mellett a jogi- de a közgondolkodásnak is meg kell változnia; teljesen újra kell gondolni és kodifikálni: hogy ki a kisebbség, és mik a kisebbségi jogok.

Schengen és Koppenhága tulajdonképpen egyfajta határmódosítást jelent, ami szükségképpen maga után kell, hogy hozza a határon túli magyarság jogpolitikájának megváltozását is. Így elsősorban poszt-trianonizálni kell a kisebbségi- és diaszpóra-jogot, másrészt a belső jogi preferenciális elbánást is eukonformmá kell tenni (hogy pl. az említett bevándorlók, EU-n belüli kisebbségek vallási, nyelvi, kulturális stb. jogigénye által teremetett új kihívásoknak is megfeleljen). Az új diaszpóra-jognak pedig Schengenen kívülre és belülre vonatkozóan is működőképesnek kell lennie. Így el kell fogadni egyrészt azt a tényt, hogy például az unión belül nem lehet etnikai alapon munkajogi különbségeket tenni, és bizony az uniós határon átnyúló adható kedvezmények köre is szűkülni fog; ugyanakkor fel kell készülni arra, hogy kihasználható legyen az új, brüsszeli mederben folyó kisebbségi támogatási- és a jogvédelmi intézményrendszer.

Több területen elkerülhetetlen tehát a hatályos kisebbségi jog gyökeres felülvizsgálata.

ad 1.) Mindenképen ilyen a kisebbségi lét definitív elemeinek újragondolása. A kisebbségi törvényben taxatíve felsorolt tizenhárom kiemelt kisebbség státusza például minden bizonnyal nem tartható fenn – egyrészt az új etnikumok (pl. kínaiak) és új típusú kisebbségek, pl. muzlimok megjelenése miatt, akik hosszan nem tarthatók a jelenlegihez hasonló ex-lex állapotban; de már csak azért sem, mert például szép számmal várhatók lengyelek, görögök, akik felnőttként érkeztek ide, így a hagyományos kisebbségekkel azonosított státusuk szintén nonszensz lenne.

ad 2.) említett módon elkerülhetetlen egy új diaszpóra-jogi paradigma megalkotása.

ad 3.) jelenlegi formájában a hatályos kisebbségi önkormányzati rendszer sem tűnik fenntarthatónak, és (bár valamennyi országjelentés megfeddte Magyarországot emiatt, de) uniós gyakorlat hiányában a kisebbségeknek nagy valószínűség szerint fel kell adniuk a sui generis parlamenti képviseletre vonatkozó aspirációikat is.

 

Az alábbi írás témája kizárólag egy kérdés, az identitás és a kisebbségi választójog, a hatályos magyar szabályozás diszkrepanciáiban tettenérhető problematikája lesz. A nemzetközileg valóban unikus, és emiatt példaértékűnek tekintett magyar kisebbségi önkormányzati rendszer állatorvosi lóként ugyanis magán hordozza a magyar kisebbségi jogpolitika szinte valamennyi szimptomatikus gyengeségét. Az egységes és etatizált intézményrendszer ugyanis amellett, hogy említett módon összemossa az igényeiben gyökeresen különböző néhány tucatnyi és a többmilliós kisebbségeket, inkoherens és könnyedén ki is játszható (lévén, hogy kockázatos módon a nem biztos, hogy minden esetben belátó többség etnokulturális nagyvonalúságára épül) – ami nem meglepő, hiszen megalkotásakor a talmi látszatcsillogás és nem a funkcionalitás volt a cél.

A következő néhány oldal nem tartalmaz harmonizációs javaslatokat, de lege ferenda megjegyzéseket, pusztán bemutatja azt a jelenlegi helyzetet, illetve annak is csak egy, a kisebbségi választójogra fókuszált szegmensét, amely értékelésem szerint az Európai Uniós csatlakozás említett kihívásai nélkül is tarthatatlan.

Terjedelmi és formai korlátok miatt a revízióra szoruló hazai kisebbségi jog felvetett számos kérdése közül ehelyütt csak a kisebbségi választójog hatályos szabályairól, a kisebbségi identitás és affiliáció jogi keretrendszerének kimunkálatlanságáról, illetve a kisebbségi önkormányzati választások kapcsán felmerülő etnokorrupcióról fogok szólni; így írásom célja nem több a magyar kisebbségi választójogi szabályozás alapvető joghézagainak bemutatásánál.

Azt, hogy a sok egyéb reformérett intézmény közül erre a témára esett a választás, a 2002-es kisebbségi önkormányzati választások élményeinek frissessége mellett az is indokolja, hogy fontos, és dogmatikailag kevéssé vizsgált terület ez, pedig közjogi szempontból jelentős és veszélyes értelmezési zavarok forrása lehet a kisebbség mint csoport-, de főleg az egyéni kisebbséghez tartozás fogalmi meghatározása körüli bizonytalanság.

Álláspontom szerint az "etnokorrupcióért" valójában az identitásszabadság sajátos értelmezése felel. Ennek kapcsán a kisebbségi választójog problematikájáról szólva a közéleti morál, az identitás és a közjog összefonódásáról; a főbb konkrét problémagócok kapcsán pedig az aktív-passzív választójog és a kisebbségi regiszter kérdésköréről fogok szólni.

 

VÁLASZTÓJOG ÉS ETNOBIZNISZ

 

A 2002-es helyhatósági és kisebbségi önkormányzati választások közeledtével[2] egyre többször hallhattunk, olvashattunk a hazai kisebbségi jog ellentmondásairól; különösen a kisebbségi választójog anomáliáiról. Számos elemző, kisebbségi politikus-, és jogász, újságíró és közszereplő kondította meg az etnobiznisz, az etnokorrupció vészharangját, riogatott a kisebbségi bomba robbanásával. Kétségtelen tény, hogy a hatályos szabályozás egyenetlensége egyszerre gyengíti a kisebbség valós védelmét, és enged teret a "többségi ügyeskedők" machinációinak.

A magyar kisebbségi jogpolitika sajátosságaiból adódóan a joganyag konfúz, számos ellentmondástól terhes, így a jogalkalmazó (és a jóhiszemű állampolgár) gyakran valóban döbbenten áll a teljes abszurditásba forduló helyzetek előtt. Ilyen volt például az 1998-as választások több településének anekdotikus, tehát hivatalosan nem dokumentált epizódja, amikor a törvényt figyelmesen olvasó, szemfüles polgármester összehívta a „magyar” falu lakosságát és tájékoztatta őket abbéli lehetőségükről, miszerint amennyiben németként kisebbségi önkormányzatot alakítanak, állami pénzen tanulhatnak a gyerekek németül. De konkrét, mostani példaként említhető Krasznai József székesfehérvári akciója, ahol az ismert romapolitikus, a Roma Parlament alelnöke (tizenhat további település mellett), saját bevallása szerint pusztán azért kezdeményezte szlovák kisebbségi önkormányzat megalakítását, hogy rámutasson a törvényi szabályozás hiányosságaira.[3] Hasonló közjogi és közéleti gyöngyszem, amikor a deklaráltan nem cigány származású Kosztolányi Dénes fideszes országgyűlési képviselő és politikustársai, a cigányság ügye melletti demonstratív kiállás okán a főváros XII. kerületében cigány kisebbségi választás megtartását kedvezményezték,[4] vagy (ahogy Heizer Antal, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal elnöke nyilatkozta a Népszabadságnak)[5] amikor egy vidéki focicsapat tagjai oly módon fejezték ki a német labdarúgás iránti szeretetüket, hogy német jelöltként vettek részt a kisebbségi választásokon. A HVG beszámol Fodor Géza XIII. kerületben mandátumhoz jutott kisebbségi képviselőjelöltről, akinek, mindössze innen a kötődés, a "veje lengyel származású;[6] Hattinger Gábor, a ruszin országos önkormányzat elnöke pedig megjegyzi, hogy a ferencvárosi egyik ruszin mandátum tulajdonosa bizony egy arab férfi lett.[7] Ennél némileg ijesztőbb a helyzet a kirekesztő hatalomgyakorlás vádjában inkriminált Jászladány esetében, ahol deklaráltan nem roma polgárok alkotják a kisebbségi önkormányzatot, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy (ők, tehát a nem-roma többség) rendezzék végre a diszkrimináció foltját hordozó alapítványi iskolaügyet.[8]

De másutt is találunk érdekes megoldásokat; megintcsak a Népszabadság[9] közlése szerint, például a statisztikai önbevallások alapján alig több mint 360 fős örmény kisebbség a főváros 16 kerületében, a 430 lelket számláló ruszin közösség pedig 17 helyen kezdeményezte helyi kisebbségi önkormányzat megalakítását. Doru Vasile, a bukaresti Határon Túli Románok Hivatalának államtitkári rangban álló vezetője sajtótájékoztatóján a magyarországi románság identitásának elvesztésének veszélyére és a magyar kormány hanyagságára hívta fel a figyelmet, mondván, hogy számos román kisebbségi önkormányzati kezdeményezés mögött magyar cigányok állnak.[10] Kreszta Traján, a Magyarországi Románok Országos Önkormányzatának elnöke, konkrétan megnevezve Sásd és Szendrőlád példáját, egyetértett az államtitkárral, és több nyilatkozatban aggodalmát fejezte ki az "álrománok" fellépése miatt, mondván, hogy a fővárosi 17 kisebbségi kezdeményezésből legfeljebb, ha hétben található "igazi" román nemzetiségi, és a jelenlegi 13-ból csupán ha három "valódi". A 48 román kezdeményezés mögött szerinte csak 30 esetben megnyugtató a jelöltek "románsága," amúgy a cigányok mellett Erdélyből áttelepült románok állnak a háttérben.

Evvel korántsem értünk az instruktív példák sorának végére; a HVG kérdésére Czuczumanov Dimiter, a Bolgár Országos Önkormányzat Elnöke például kijelentette, hogy a 259, zömmel budapesti bolgár kisebbségi képviselőjelöltből 72 biztosan nem tagja a bolgár közösségnek; Berényi Mária, a Budapesti Románok Kulturális Társaságának képviselője szerint pedig a BRT 86 jelöltjéből legfeljebb ha nyolc magyarországi román, a többi Romániából áttelepült magyar vagy román.[11] Több (német, horvát és román) kisebbségi vezető tartott például sajtótájékoztatót a választások közeledtével,[12] kifogásolván a nem nemzetiségi származású jelöltek indulását. A szlovák önkormányzat például nevesítette a borsodi Ináncs, Jákfalva, Perkupa, Putnok és Szendrőlád példáját, ahol annak ellenére lesznek szlovák kisebbségi választások, hogy nem tudnak ott élő szlovák közösségről, és a népszámlálás során sem utaltak jelek akár egyetlen szlovák jelenlétére is. A német önkormányzat odáig jutott, hogy kérte szavazóit, hogy csak olyan jelöltre adják le voksukat, akinek kisebbségi aktivitását ismerik, ismeretlen jelölt esetében, inkább ki se töltsék a szavazólapot (!).[13] Bár persze a népszámlálási adatok csak jelzésértékűek (lévén hogy a kisebbségi származásra vonatkozó adatszolgáltatás természetesen nem kötelező),[14] a számok annyiban beszédesek, hogy valami mégiscsak meg kell, hogy magyarázza a magukat kisebbségiként egy anonim felmérésben ekként definiálni nem hajlandók és a kisebbségi választásokon mégis résztvevők száma közti diszkrepancia mértékét. Elgondolkoztató például, hogy hogyan fordulhatott elő, hogy a főváros XXIII. és XVI. kerületében is a KSH adatok szerinti mindössze öt-öt főnyi bolgár[15] kisebbség kezdeményezte kisebbségi önkormányzat megalakítását...

A helyzet, bornírtságán túlmenően veszélyeket is rejt magában, hiszen a preferenciális mandátumszerzés könnyen a "mérleg nyelvének" helyzetébe kényszeríti (vagy emeli) a kisebbségi képviselőket, akik tényleges vagy legalábbis nem az általános szabályok szerint artikulált választói akarat hiányában jutnak ilyem pozícióba. Vegyük például Pomáz esetét, ahol kilenc nemzetiség színében próbáltak kompenzációs listán mandátumhoz jutni a képviselők, és már az 1998-as választások során is úgy nőtt (majd' 30%-os növekedést produkálva) 17-ről 22 főnyire a képviselőtestület, hogy 33 szavazat elég volt a mandátumszerzéshez.[16] Olvashattunk olyan politikusról is aki tizenkét év (1990-ben FIDESZ, 1994-ben szocialista, 1998-ban független) képviselőség után biztosra akart menni, így az egyéni megmérettetés mellett ruszin színekben is indult – s végül így is jutott mandátumhoz.[17] Hasonlóan járt el két a FIDESZ által idén nem indított, így ukrán és lengyel színekben szerencsét próbáló (Kroó Sándor és Veszely Béla) kőbányai képviselő is.[18] A játék korántsem megy babra; itt van például a fővárosi Belvárosban (a népes bolgár kisebbség képviseletében) a többi képviselőt mandátumhoz juttató szavazatszám csupán mintegy tizedét megszerezvén képviselővé lett Schneider Mihály esete, aki a 12 jobboldali és (Steiner Pál polgármesterrel együtt) 12 MSZP-SZDSZ képviselő mellett kialakult képviselőtestületi patt-helyzetben valóban a mérleg nyelvét jelentő döntéshozói pozícióba kerül.

 

MI A KISEBBSÉG?

 

Az első problematikus pont a kisebbségi csoportok meghatározása. A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII törvény szövege az alábbi definíciót használja: "nemzeti és etnikai kisebbség minden olyan, a Magyar Köztársaság területén legalább egy évszázada honos népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, tagjai magyar állampolgárok és a lakosság többi részétől saját nyelve és kultúrája, hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul." A záró rendelkezések között pedig az alábbi kiegészítést találjuk: "E törvény értelmében Magyarországon honos népcsoportnak minősülnek: a bolgár, a cigány, a görög, a horvát, a lengyel, a német, az örmény, a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán. Amennyiben az (1) bekezdésben felsoroltakon kívül további kisebbség kíván bizonyságot tenni arról, hogy megfelel az e törvényben foglalt feltételeknek, legalább 1000, magát e kisebbséghez tartozónak valló választópolgár e tárgykörben a népi kezdeményezését az Országgyűlés elnökéhez nyújthatja be. Az eljárás során a népszavazásról és a népi kezdeményezésről szóló ... törvény vonatkozó rendelkezéseit kell alkalmazni."

A szöveg első súlyos jogtechnikai hibája, hogy nem tartalmaz eligazítást annak a kérdésében, hogy a száz esztendős honosság ad 1) mikortól számítandó; ad 2) ki hivatott erről dönteni. Meg nem kérdőjelezve a törvény kogens taxációját, több szakértő vitatja például a görög kisebbség kielégítő tartamú honosságát; illetve feltehetőleg viták és konfliktusok forrása lesz az idővel valószínűleg kisebbségként regisztrálódni kívánó, igen nagy lélekszámú kínai közösség érkeztének időpontja; amíg a palesztin kisebbség történelmi jelenlétének kérdésében, álláspontom szerint, sikeresen hivatkozhatna az Aranybulla-korig visszanyúló izmaelita csoportokra. Hasonló, a hatályos szabályok alapján nehezen elutasítható igénnyel léphetne fel emellett számos történelmi népcsoport (pl. a böszörmények, úzok, kunok, stb.), és talán eddig is csak a jogszabály blikkfangos nyelvezete tartotta távol, mondjuk a francia kultúra (a könyváraktól kétségbeesett „magyar” barátait), hogy államilag dotált oktatásra, kulturális központra vágyván, mindössze ezer aláírás megszerzésével kérjék a francia kisebbség bejegyzését...

A hatályos törvény egy másik fontos ellentmondása egyszerre koncepcionális és eljárásjogi jellegű. A jogszabály ugyanis egyfelől egy ezer állampolgár által az Országgyűlés elnökéhez benyújtott népi kezdeményezés függvényévé teszi a kisebbség regisztrációját, másfelől azonban a jelenleg elismert tizenhárom nemzetiség (és etnikum) taxatív felsorolását is adja. Ennek értelmében, jogszabályi automatizmus hiányában, egy újabb kisebbség megjelenésekor és elismeréséhez az Országgyűlés kénytelen a kisebbségi törvény szövegszerű módosítására. Ellentmondva a látszólag kimerítő és további körülmény (például politikai akarat) megvalósulásától nem függő feltételrendszernek, a parlament (és a képviselői mandátum) szuverenitása értelmében ugyanakkor még a jogszabályi feltételek teljesítése esetén sem garantálja semmi a fenti törvénymódosítás plenáris támogatását, így reális veszély a kisebbségek számának befagyasztása, adott esetben diszkriminatív szelekciójuk.

 

KI A KISEBBSÉGI?

 

Az "etnokorrupció" másik, fontosabb esete azonban nem a kisebbségként elismert csoportattribútumok, hanem a kisebbséghez tartozás szubjektív feltételrendszerének szabályozatlansága során merül fel. A szabad identitásválasztás, az adatvédelem és a valahol a többség terhére (és adójából) megvalósított pozitív diszkriminációs jellegű intézkedések átláthatatlanságának problematikája a jog nyelvén az alábbi formában jelentkezik: A kisebbségi törvény 7.§ (1) bekezdése kimondja, hogy "Valamely nemzeti, etnikai csoporthoz, kisebbséghez való tartozás vállalása és kinyilvánítása az egyén kizárólagos és elidegeníthetetlen joga. A kisebbségi csoporthoz való tartozás kérdésében nyilatkozatra senki sem kötelezhető." A személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény 2. és 2/A. paragrafusa pedig különleges (a büntetőjog eszközeivel is védett) adatként klasszifikálja a nemzeti és etnikai hovatartozásra vonatkozó személyes adatokat. A magyar jog tehát a kisebbségi identifikációt teljesen szabad, közjogilag kötetlen és szigorúan az individuum személyes szabadságának védelme alá tartozó formájában ismeri el – még abban az esetben is, ha ennek közjogi, anyagi és politikai következményei vannak.

Mit is jelent azonban valójában az identitásválasztás-identitásvállalás szabadságának joga – amelyet olyan gyakran például a választójogi etnokorrupció oka- és forrásaként emlegetünk? Az első és kézzelfogható szemantikai megközelítés szerint nem sokat, hiszen az identitás, mint a politika terrénumán kívül álló kognitív, emocionális jelenség (hasonlóan a lelkiismereti- és gondolatszabadsághoz) nem vethető közhatalmi, de még a privátszférából érkező külső korlátozás alá sem. Ahogy azonban a gondolatszabadság is természetesen konkrét, az államon számonkérhető jogok formájában (de legalábbis az állami beavatkozás, pl. a cenzúra tilalmaként) jelentkezik, az identitásszabadság is, hordozza egyfajta állami védelmi kényszer igényét. Megkülönböztetve ugyanakkor a kisebbségvédelem pozitív kötelezettségeitől, tiszta formájában az identitásválasztás szabadsága azonban nem jelent egyebet egy negáció deklarációjánál: azaz annak az elvnek a kifejezésre juttatását, hogy az állam nem szólhat bele az egyén privátszférájába tartozó ilyetén identifikációs mechanizmusokba. Magyarán az állam nem hozhat létre közhatalmi klasszifikációkat, előírván, hogy ki számít (vagy számíthatja magát) magyarországi romának, németnek, szerbnek, vagy adott esetben határon túli magyarnak. A később kisebbségiként induló jelölttől tehát nem várható el, számára nem írható elő, hogy a népességfelméréskor magát nemzetiségként határozza meg. Az identitás és a közjog összekapcsolódásának szép példája tehát a kisebbségi kollektív jogok politikailag legfontosabb gyakorlása, a kisebbségi önkormányzati választási részvétel.

Ezért, és a magyar szabályozás önmagában sajátos dogmatikai problematikája okán is érdemes röviden szólni a kisebbségi önkormányzati rendszer sajátosságairól.

 

MI? ÉS KIÉ A KISEBBSÉGI ÖNKORMÁNYZAT?

 

A kisebbségi önkormányzati struktúra a magyar kisebbségvédelmi jog olyan sajátos, nemzetközileg unikus eszköze, amelynek révén a kisebbségi szerveződések nem civil szervezetként élvezik az állam támogatását, hanem közjogiasított, etatizált formában működnek. A hatályos szabályozás szerint a nemzeti és etnikai kisebbségek kétféle módon alakíthatnak helyi kisebbségi önkormányzatokat: Lehetőség van egyrészt arra, hogy azokból a megalakult települési önkormányzatokból, amelyekben kisebbségi jelöltként megválasztott képviselők vannak, önálló jogállású helyi kisebbségi önkormányzat jöjjön létre (kisebbségi települési; illetve közvetett módon létrejövő helyi kisebbségi önkormányzat); másrészt a kisebbségek önálló választási rendszerben megtartott választás eredményeképpen is létrehozhatnak helyi kisebbségi önkormányzatokat (közvetlen módon létrejövő helyi kisebbségi önkormányzat). Amennyiben ugyanis a képviselő-testület tagjainak több mint a felét kisebbségi jelöltként választották meg, az így mandátumhoz jutott képviselőknek lehetőségük van kisebbségi települési önkormányzat létrehozására, amelynek jogállása a kisebbségi önkormányzatokat megillető jogosultságokkal kiegészülve megegyezik a települési önkormányzatok jogállásával. Ha a képviselő-testület több mint 30%-át választották meg kisebbségi jelöltként, az így megválasztott képviselőknek lehetőségük van közvetett módon létrejövő kisebbségi önkormányzat megalakítására.

A hatályos szabályozás szerint a kisebbségi önkormányzati választásokat akkor kell kitűzni, ha azt legalább öt fő, magát egyazon kisebbséghez tartozónak valló és a településen állandó lakóhellyel rendelkező állampolgár kéri. A kisebbségi választásokon jelöltként minden olyan választópolgár elindulhat, aki magát az adott kisebbséghez tartozónak vallja, és legalább öt választópolgár ajánlását összegyűjti. A helyi kisebbségi önkormányzatok tagjait kislistán választják, azaz a szavazólapra valamennyi jelölt neve alfabetikus sorrendben kerül fel, és a választópolgárok közülük választják ki a kisebbségi önkormányzati képviselőket (1300 vagy ennél kevesebb lakosú településen három, 1300-nál több lakosú településen öt főt). A kisebbségi önkormányzati választás akkor érvényes, ha a 10 ezer vagy ennél kevesebb lakosú településen ötven, a 10 ezernél több lakosú településen legalább száz választópolgár érvényesen szavaz. Ha az érvényes szavazólapok száma nem éri el a fenti nagyságrendet, akkor a településen nem jön létre kisebbségi önkormányzat, de ebben az esetben is van mód kisebbségi önkormányzat létrehozására, ha az általános választásokat követő évben legalább öt választópolgár a kisebbségi önkormányzati választások megtartását kezdeményezi.

Kaltenbach Jenő kisebbségi ombudsman már az 1998-as parlamenti beszámolójában rámutatott a fenti szabályozási keret ellentmondásosságára, ugyanis amíg az önkormányzati törvény értelmében a helyi önkormányzatok esetében az önkormányzáshoz való alapjog tárgya a feladat- és hatáskörükbe tartozó helyi közügyek önálló szabályozása és igazgatása, a kisebbségi önkormányzatok esetében az alapjog tárgya a kisebbségi törvényben meghatározott (elsősorban egyetértési és véleményezési) jogok érvényesítése. A kisebbségi biztos szerint tehát alapvető alkotmányos ellentmondás feszül az Alkotmány két rendelkezése között annyiban, hogy amíg egyfelől az alaptörvény a kisebbségi közösségeknek adja meg az önkormányzáshoz való jogot, az Alkotmány 70. §-ának (1) bekezdése szerint viszont minden nagykorú magyar állampolgárnak joga van ahhoz, hogy a kisebbségi önkormányzati választásokon választható és választó legyen.

A kisebbségi biztos említett beszámolójában élesen rámutat a fenti szabályozási keret Janus-arcúságára: „Azon túlmenően, hogy az önkormányzáshoz való jog alanya mindkét közösségi jog esetében különbözik, a kisebbségi önkormányzatok vonatkozásában a “kisebbségi közösség” fogalma, terjedelme – mivel a “kisebbségi csoporthoz való tartozás kérdésében nyilatkozattételre senki sem kötelezhető” nem is határozható meg teljes pontossággal. Annak ellenére tehát, hogy az önkormányzáshoz való alapjog mind alanyában, mind tárgyában, mind pedig tartalmában a helyi és a kisebbségi önkormányzatok esetében különbözik, a hatályos szabályozás nem tesz különbséget a kéttípusú önkormányzat között a megalakulásukra vonatkozó szabályozást illetően. Ahhoz, hogy a helyi önkormányzatok az előzőekben felsorolt feladataikat teljesíthessék, jogalkotási és hatósági jogalkalmazási hatásköreiket gyakorolhassák, legitimitásukat általános (tehát az adott közigazgatási egység minden cselekvőképes állampolgárára kiterjedő) és egyenlő (tehát sem választópolgárnak, illetve választópolgárok csoportjának előnyöket nem biztosító) választójogon alapuló, közvetlen és titkos választásokon szerzik meg. A választás ilyen módja a biztosítéka annak, hogy a helyi hatalomgyakorlás legitim, azaz az állampolgárok által elfogadott legyen.”[19] Annak ellenére tehát, hogy a kisebbségi önkormányzatok feladatkörei az előzőekben előadottak szerint különböznek a helyi önkormányzatok feladatköreitől, mutat rá a kisebbségi biztos, „a jogalkotó a kisebbségi önkormányzati rendszert is a helyi önkormányzatokhoz hasonló legitimitással kívánta felruházni, és ezért létrejöttét a helyi önkormányzatokkal azonos választójogon alapuló, azzal lényegében azonos (főszabályként azonos időpontban is megtartott) választáson kívánta megteremteni. Ez azt jelenti, hogy a (helyi) kisebbségi önkormányzati választásokon mind az aktív, mind a passzív választójog általános és egyenlő, a választásokon akár jelöltként, akár választóként minden választójoggal rendelkező állampolgár részt vehet. Az alkotmányossági problémát – többek között – annak a kérdésnek az eldöntése jelenti, hogy vajon a kisebbségi önkormányzati rendszer legitimitását – hiszen a kisebbségi jogok a társadalom egy meghatározott csoportját illetik meg – a helyi önkormányzati rendszerhez hasonlóan, az aktív és a passzív választójog tekintetében egyaránt, az általános és egyenlő választójogon alapuló választási rendszerrel kell-e megteremteni?[20]

Az Alkotmánybíróság azonban több esetben is elutasította a kisebbségi és a helyi önkormányzatiság kétségtelenül különböző alapjának és az önigazgatási jog vitathatatlanul eltérő tárgyának azonos szabályozását kifogásoló indítványokat. Az egyik alapdöntésben[21] az indítványozó azt kifogásolta, hogy a kisebbségi és a helyi-települési önkormányzat egymástól minden lényeges kérdésben olyan mértékben eltérő jogintézmények, hogy közöttük analógia nem állítható fel. Az eltérő ismérvek körében az önkormányzat választóközösségének meghatározottságát, a szabályozási jogkört, a polgármester és a kisebbségi önkormányzat elnökének választását, a hatósági jelleget és jogkörét, valamint a saját bevételt jelölte meg. "Megállapítása szerint az a hasonlóság, hogy mindkét jelzett önkormányzat jogi személy, választások által jön létre, képviselői és testületi ülései, szervezeti és működési szabályzatai vannak, törvényességi felügyelet alatt áll, a gyakorlati tapasztalatok szerint nem elegendő az analógiának a kifogásolt rendelkezésben való alkalmazására."[22] Az Alkotmánybíróság azonban (kissé tautologikus érveléssel) meglehetősen lakonikusan hivatkozva az Alkotmány szűkszavú szövegezésére, a komolyabb dogmatikai elemzést vagy indokolást megkerülve megállapította, hogy nem alkotmányellenes az a jogi keretrendszer, amely a települési önkormányzati rendszerbe integrálja a kisebbségi önkormányzati struktúrát. Nem sért alapjogot tehát a jogalkotó, amikor a "törvényben meghatározott önálló feladat- és hatáskörrel rendelkező kisebbségi települési önkormányzatok, illetve helyi kisebbségi önkormányzatok útján biztosítja, hogy bizonyos kisebbségi jogok gyakorlása meghatározott helyi közügyek intézéséhez kapcsolódhassék." [23]

Visszatérve a hatályos választójogi szabályozáshoz, a helyzet a következő: a kisebbségi kötődés és származás mindenfajta jogi kötöttsége nélkül bármely öt állampolgár kezdeményezheti kisebbségi önkormányzati választások megtartását, és a jelöltekre minden választójoggal bíró helyi lakos, azaz a többség (is) szavaz. Márpedig így egy kisebbségi önkormányzat a könnyű pénzszerzés melegágya lehet, hiszen, annak fejében, hogy évente legalább hatszor köteles összeülni, jogosult mindenféle (részben akár tiszteletdíj formájában is kiutalható) állami támogatásra, területi önkormányzati helységre, közalapítványi pályázati részvételre, stb. A legtöbb panasz ennek megfelelően az úgynevezett álkisebbségi képviselőjelölteket éri, akiknek vitatható az adott nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozása, vagy például szemükre vethető, hogy korábban más kisebbség színeiben próbáltak mandátumot szerezni.

A rendszer valójában további veszélyeket is rejt magában, hiszen dolózus, de választójogilag megengedett eszközökkel élve, kisebbségi színekben is indulva, pszeudo-kisebbségi szavazókkal- és jelöltekkel a politikai pártok is kijátszhatják és felboríthatják a helyi választójog egész rendszerét. Hiszen az igen alacsony támogatottságot (kislista esetén az utolsó bejutott képviselő szavazatszámának felét, városokban pedig az un. kompenzációs listaszavazat negyedét) igénylő preferenciális kisebbségi képviselőválasztás szabályait pártpolitikai célokra használva, adott esetben teljesen szétzilálható a választói akarat – például amikor az elismert kisebbségenként egy, azaz tizenhárom ekképen megválasztott pszeudo-kisebbségi képviselővel kibővül az eladdig mondjuk hét fős képviselőtestület.

 

További, elsősorban dogmatikai, de a belvárosi kerület példáját látva (ahol a preferenciális mandátumhoz jutott, --nem mellesleg eleve vitatottan létező— kisebbség képviseletét ellátó képviselő ügydöntő hatalom birtokába jutott) látva korántsem teljesen elméleti problémát jelent a választási szervek alábbi gyakorlata: Az Országos Választási Iroda és az Információs Szolgálat[24] által (a jogszabályok alapján) kialakított eljárási rendben,[25] a diszkrimináció és a jogosultatlan adatkezelés vádját elkerülendő, a szavazatszámláló bizottság tagjai nem kérdez(het)ik meg az önkormányzati választáson szavazásra jogosultaktól, hogy kívánnak, illetve jogosultak-e a kisebbségi választáson is részt venni; azaz kérnek-e szavazólapot. Amellett, hogy ez a gyakorlat erősíti a komolytalan- vagy éppen szimpátiaszavazók bevonását a kisebbségi választójogi rendszerbe, egy közjogilag egészen abszurd szituációhoz vezet. Ugyanis, miután az Alkotmány 70. § (2.) bekezdés alapján "a helyi önkormányzati képviselő- és polgármester-választásnál a választás joga, valamint a helyi népszavazásban és helyi népi kezdeményezésben a részvétel joga - külön törvény szerint - megilleti a Magyar Köztársaság területén bevándoroltként élő nem magyar állampolgárt is, ha a választás, illetőleg a népszavazás napján az ország területén tartózkodik" – nem magyar állampolgárok is szavazólapot kapnak a kisebbségi önkormányzati választásokra; márpedig ők (hiába román vagy lengyel, de akár éppen cigány származásúak is,) koncepcionálisan nem tartozhatnak a kisebbségi önkormányzatot konstituáló kisebbségi törvény hatálya alá. A Nektv. fent már idézett szövege[26] ugyanis az alábbi kisebbség definíciót használja: "nemzeti és etnikai kisebbség (a továbbiakban: kisebbség) minden olyan, a Magyar Köztársaság területén legalább egy évszázada honos népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, tagjai magyar állampolgárok (kiemelés tőlem) és a lakosság többi részétől saját nyelve és kultúrája, hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul."

A dolog érdekessége, hogy a joghézag könnyen megszűntethető lehetett volna, mert jóllehet, a választói névjegyzék nem tartalmaz az állampolgárságra vonatkozó bejegyzést (bár éppen tartalmazhatna is, hiszen a jogrendszer koherenciája ezt kívánja meg), de a személyazonosságát igazoló választópolgár ecélból elfogadott valamennyi iratából (személyi igazolvány, útlevél, katonaigazolvány, 2001 után kiállított vezetői engedély) minden kétséget kizáróan kiderül.

Igaz, ugyan hogy jelenlegi formájában bevándorolt státuszt csak 2003. január 1.-ig lehetett kérni, de a nem állampolgár helyi szavazópolgár Európai Uniós gyakorlat, sőt követelmény, így a kérdés rendezése korántsem pusztán elméleti jelentőségű. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy belső jogharmonizációról szólván márcsak azért sem, mert ad absurdum –hiába a kisebbségi választásra az általános helyi választójogot vonatkoztató generálklauzula— ez akár bűncselekményként is értékelhető; a Btk. 211. § c. pontja értelmében ugyanis "Aki a választási eljárásról szóló törvény hatálya alá tartozó választás, népszavazás vagy népi kezdeményezés során ...  jogosultság nélkül szavaz, bűntettet követ el és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.")

 

IDENTITÁS ÉS KÖZÉLETI MORÁL

 

Visszatérve Doru Vasile és Kreszta Traján felvetéseihez, vitathatatlan, hogy számos olyan településen találunk kisebbségi önkormányzati jelölteket, ahol a népességfelméréskor egyetlen személy sem vallotta magát kisebbséghez tartozónak. Erre vonatkozólag nyilatkozta Kaltenbach Jenő, hogy tekintettel arra, hogy semmilyen okot nem lát a nemzetiségi származás ilyetén "eltitkolására", ez nem más, mint a kisebbségi hovatartozás szabad megválasztásának jogával való visszaélés, így vizsgálatot fog indítani, és indokolt esetben az Országos Választási Bizottságnál kezdeményezi a vitatott kisebbségi kezdeményezések érvénytelenítését.[27]

Itt pedig elérkeztünk a jogelvek és a joggyakorlat konfliktusának örökzöld területére. Kiváncsi lennék arra, hogy a kisebbségi biztos milyen jogi érvekkel tudja alátámasztani –szó se róla, kétségkívül indokolt— álláspontját. Kényes terület ugyanis a jogalkotó szándékának a tételes törvényszöveg betartása mellett megvalósított kijátszása. Könyvelők, könyvvizsgálók, adótanácsadók, valamint jogászok hadserege él például az "adóoptimalizálás" és "adókikerülés" cizellált elhatárolásából. A helyzet itt azonban még ennél is komplikáltabb, hiszen a magyar kisebbségpolitika Janus-arcúságának következtében a jogalkotó olyan szabályrendszert alkotott meg, amely az "etnokorrupciót" tökéletesen megengedetté, jogilag támadhatatlan gyakorlattá emeli. Régiónkban pedig márcsak a jogfelfogás történeti hagyománya miatt sem járul erkölcsi stigma a törvény betűjének megtartása mellett a (történetileg nem alattvaló- vagy polgárbarát, inkább abúzus és elidegenedett) állam kárára szerzett előnyökhöz. Az etnobiznisz vádjával felkorbácsolt általános, elvont kisebbségellenes indulatkeltésen túlmenően konkrét esetekben nemigen várható tehát a demokratikus közvélemény az etnokorrupciót elítélő és megelőző-csökkentő nyomása. Különösen nem, ha a jogi kiskapuk megléte valóban a politikai akarat iránytalanságának és nem a kodifikátorok hanyagságának eredménye. Az „etnokorrpució” sajátossága ugyanis éppen az, hogy sem jogi, sem politikai, de (a posztkommunista környezet említett szociológiai sajátosságai miatt) még morális értelemben sem követ el normasértést a joggal visszaélő személy. Mindez természetesen politikai kultúra és a helyben irányadó demokratikus játékszabályok kérdése. Közép-európai szemmel nehezen érthető például az amerikai pozitív diszkrimináció lényegében visszaélésmentes gyakorlata. Kevéssé tartom valószínűnek, hogy például egy a magyar kisebbségi önkormányzati rendszerhez hasonló választójogi megoldás működőképes lett volna Koszovóban; vagy hogy akár Magyarországon is ne történnének tömeges visszaélések, ha mondjuk valaki a jogi kari felvételire vagy egy jól fizető állásra előírt kvóta alapján jelentős előnyökhöz juthatna, mindössze az alapján, hogy egy elvileg titkosan kezelt űrlapra beírja, hogy cigány (de főleg hogy német vagy horvát) származású.

 

IDENTITÁS A JOGGYAKORLATBAN: OMBUDSMANI VIZSGÁLATOK

 

Visszaevezve a jog vizeire, a kisebbségi identitásválasztás problematikája, irányadó bírósági vagy alkotmánybírósági határozat hiányában konkrét "élő jogi" problémaként elsősorban az országgyűlési biztosok esetjogában érhető tetten.

Elsőként a kisebbségi ombudsman számos témánkba vágó vizsgálata érdemel említést. Már az előző, 1998-as választásokat követően is számos olyan beadvány érkezett a biztos hivatalába, amelyben egyes kisebbségi önkormányzati képviselők ugyanazon kisebbségi önkormányzat másik tagjának a legitimitását azért kérdőjelezték meg, mert úgy vélték, hogy az illető nem tartozik a kisebbségi közösséghez, sőt egyáltalán nincs köze az általa képviselt nemzetiséghez. „Az egyik budapesti kerület német kisebbségi önkormányzatának az egész képviselő-testülete -- egy képviselő híján-- együttesen kereste fel az országgyűlési biztos hivatalát, és előadták, hogy képviselőtársuk mindenféle német nemzetiségi kötődés nélkül, önkényesen; vélekedésük szerint a kisebbségi önkormányzat tagjai részére megállapítható tiszteletdíj elnyerése reményében indult, és szerzett mandátumot a kisebbségi önkormányzati választáson. A ... kisebbségi önkormányzat tagjai megkérdőjelezték társuk származását, szemére vetették, hogy velük ellentétben nem beszéli a nyelvet és panaszolták, hogy botrányos viselkedésével és a német önkormányzat nevében tett nyilatkozataival lejáratja a képviselő-testületet. A német kisebbségi önkormányzat kifogásolt magatartású képviselője az ellene felhozott vádakat visszautasította, magát a testület tagjai előtt német származásúnak vallotta, amelynek bizonyítékaként előadta, hogy testvére Németországban él. A panaszosok kérték a kisebbségi biztos állásfoglalását arról, hogy képviselőtársuktól megszabadulhatnak-e, s ha igen, milyen módon.[28] A kisebbségi biztos, hasonlóan a többi esethez, keserűen állapította meg, hogy „sem a jelölés rendje, sem a választás lebonyolítása a jelenlegi jogszabályok alapján nem képezhette, illetve nem képezheti kifogás tárgyát, és identitásának megkérdőjelezésére, vitatására a Nektv. 7. § (1) bekezdésében foglalt szabály alapján nincs törvényes lehetőség. Ennek megfelelően a képviselő-testületből való kizárására a jogszabályok nem adnak lehetőséget.” Megoldást elvileg az jelenthet, tette azonban hozzá, „ha a képviselő-testület –mivel ellehetetlenítettnek tartja működését— feloszlatja magát, és az ezt követő időközi választáson, a választópolgárok körében folytatott propagandával eléri, hogy az új testületbe a jelenlegi képviselő ne kerüljön be.”[29]

Egy másik ügyben egy települési önkormányzat polgármestere fordult beadvánnyal az ombudsmanhoz, mondván, hogy a helyi kisebbségi önkormányzat működése több szempontból megkérdőjelezhető, például azért is, mert a településen nem is élnek az önkormányzatot alkotó nemzetiséghez tartozó állampolgárok. A biztos válaszában kifejtette, hogy „állami, önkormányzati szerveknek kizárólag jogszabályi felhatalmazás alapján van joguk állást foglalni a kisebbségi önkormányzatok működése törvényességének vagy alkotmányosságának kérdésében. Sem a Nektv., sem az Obtv. rendelkezései nem jogosítják fel kifejezetten a kisebbségi jogok országgyűlési biztosát, illetve a helyi önkormányzatot arra, hogy a kisebbségi önkormányzat működésével kapcsolatos véleményüket kifejtsék, illetőleg nem léteznek egyértelmű –a törvényességi észrevételek megfogalmazásával kapcsolatos—hatásköri szabályok. Így a vonatkozó jogszabályok alapján nincs joga senkinek sem megkérdőjelezni állampolgároknak a nemzetiségi identitásuk körében tett nyilatkozatát, mint ahogyan nincs joga a települési önkormányzatnak sem kétségbe vonni a kisebbségi önkormányzat legitimitását. Erre való tekintettel az indítványt az országgyűlési biztosokról szóló jogszabály alapján mint nyilvánvalóan alaptalant kellett elutasítani.”[30]

Egy másik esetben a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal elnöke, valamint az egyik országos kisebbségi önkormányzat elnöke egymástól függetlenül kereste meg a kisebbségi biztost, abból kifolyólag, hogy a kisebbségi önkormányzati választásokon olyan személyek jutottak képviselői mandátumhoz, akik köztudomásúlag nem tartoznak az adott kisebbséghez. Az ombudsman az ügyben érdekes stratégiát követett: Azzal a kérdéssel fordult a belügyminiszterhez, hogy a választáson mandátumot szerzett személyek közül az elmúlt öt év során hányan vallották magukat magyar nemzetiségűnek a magyar állampolgárság megszerzésére irányuló eljárásban abból a célból, hogy az állampolgárságot kedvezményes feltételek mellett szerezzék meg. Álláspontja szerint ugyanis, aki egy közigazgatási eljárásban előnyök szerzése végett kinyilvánította magyar nemzetiségét, – a többes identitás létjogosultságának elismerése mellett – a kisebbségi önkormányzati választások során a jelöltség elfogadásával alkotmányossági szempontból aggálytalanul nem nyilváníthatja ki egy másik nemzetiséghez való tartozását. „A belügyminiszter válaszában kifejtette, hogy az adott kisebbség képviseletében mandátumhoz jutott 171 képviselő közül az állampolgársági törvény hatálybalépése óta eltelt időszakban öt személy szerzett magyar állampolgárságot, közülük ketten magyar nemzetiségükre való hivatkozással kedvezményes módon. Álláspontunk szerint ez a helyzet alkotmányos visszásságot eredményezett, és ennek alapján – bár a személyiségi adatok védelme miatt meghatározott személyek ellen jogi úton fellépni nem lehetett – a visszaélések megakadályozása érdekében a kisebbségi biztos kezdeményezni fogja a kisebbségi önkormányzati választásokra vonatkozó jogszabályok módosítását.”[31]

 

A kisebbségi ombudsman esetjoga mellett hasonlóan tanulságos az adatvédelmi biztos vonatkozó joggyakorlata. Az ombudsman először 1997-es beszámolójában[32] foglalta önálló alfejezetbe („További jellemző ügycsoportok”) a származásra és etnikai hovatartozásra vonatkozó vizsgálatait. Hatáskörének alapja az adatvédelmi törvény azon, korábban már említett rendelkezése, amely szerint a különleges adatok kezeléséhez (kezelésnek minősül az adatok felvétele és tárolása, feldolgozása, továbbítása és nyilvánosságra hozatala is) törvényi felhatalmazás, vagy az érintett írásbeli hozzájárulása szükséges.

Az egyik fontos esetben a Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Közalapítvány kuratóriumának elnöke az alábbi kérdéssel fordult az adatvédelmi biztoshoz: van-e joga a kuratóriumnak olyan pályázati adatlap elfogadására, amely nyílt kérdést tartalmaz a kisebbségi hovatartozásra, és kizárható-e a pályázó, ha erre a kérdésre nem válaszol? Az adatvédelmi biztos szerint a pályázóktól elvárható, hogy az ilyen programokban történő részvétel során - nem a nyilvánosság, de az elbíráló szerv előtt - vállalják hovatartozásukat. Hozzáteszi azonban,[33] hogy „az adatkezelő azonban köteles betartani az adatkezelésre, adatbiztonságra vonatkozó szabályokat, a pályázókat tájékoztatni kell arról, hogy a hovatartozásukra vonatkozó adatra a pályázat elbírálásához van szükség. A pályázat kiírójának nyilatkoznia kell arról, hogy az adatokat nem továbbítja, mások számára nem teszi hozzáférhetővé.”[34]

Közvetlenül témánkat érinti egy másik ügy, ahol 1998 áprilisában a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal (NEKH) arról tájékoztatta a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosát és az adatvédelmi biztost, hogy a Józsefvárosi Roma Önkormányzat cigány származásról szóló “Igazolás”-okat ad ki. A megkereséshez csatolt dokumentum egy természetes személy azonosítására alkalmas adatokat tartalmazott, valamint az illető személy fényképét, és egy olyan nyilatkozatot a kisebbségi önkormányzat alelnökének aláírásával, miszerint a CKÖ igazolja az illető cigány származását.[35] Az elnök az országgyűlési biztosok állásfoglalását kérte arra vonatkozóan, hogy az “Igazolás” kiadása jogszerű-e. Az ombudsmanok válaszát követően a NEKH időközben megválasztott új vezetése és az érintett kisebbségi önkormányzat kérésére a biztosok közös állásfoglalást adtak ki az ügyről. „Az ombudsmanok álláspontja szerint bármiféle hatósági “Származásigazolás” kiadása ellentétes az Avtv. és a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény rendelkezéseivel. Hatósági igazolás nemzetiségi és etnikai származásról nem szólhat, ugyanis ilyen tényről semmiféle közhatalmi szervnek nem lehet hivatalos tudomása, nyilvántartása. Az ilyen tartalmú igazolás azt a látszatot kelti, hogy kibocsátója rendelkezik az igazolásban foglalt tényállítás alapjául szolgáló dokumentációval, nyilvántartással. Származás tényéről tehát nem, csak az etnikai hovatartozás kinyilvánításáról lehet igazolást kiállítani, az ajánlás végén szerepelnek iránymutatások ennek jogszerűségéről.”[36]

Az eset érdekessége miatt fontosnak tartom a közös állásfoglalás részletesebb közlését: „Az “igazolás” a laikus szemlélőben, illetőleg a magyar belső jogot nem kellő mélységben ismerő külföldiben olyan benyomást kelthet, hogy az egy nyilvántartásból adatszolgáltatás eredményeképpen készített hivatalos okmány. Az ügyben indított vizsgálatunk során megállapítottuk, hogy korántsem egyedi esetről van szó, az ország településein működő cigány kisebbségi önkormányzatok közül több is folytat, pusztán formai eltéréseket mutató, de lényegében azonos gyakorlatot. Kiderült az is, hogy az igazolásokat az érintettek azért kérték, mert úgy vélték, hogy ezek birtokában a kanadai idegenrendészeti hatóságok kedvezően fogják elbírálni bevándorlási kérelmeiket. A teljesség kedvéért el kell mondanunk azt is, hogy nem csak a cigány kisebbségi önkormányzatok adtak ki származási igazolásokat, hanem tudomást szereztünk arról is, hogy az egyes horvát, német és szlovák kisebbségi önkormányzatok is folytattak hasonló gyakorlatot. Mindhárom nemzeti kisebbség esetében volt ésszerű és konkrét anyagi okokkal, előnyökkel magyarázható oka e dokumentumok készítésének, tehát egyik esetben sem merült fel a politikai vagy származás miatti üldözés gyanúja.”[37]

„A kisebbségi ombudsman és az adatvédelmi biztos által együttesen lefolytatott vizsgálat, illetve jogszabályelemzés után, együttes állásfoglalás kiadására került sor, mely dokumentum részletesen tartalmazza a téma jogi megítélése szempontjából releváns főbb jogszabályi rendelkezéseket, és szól arról, hogy a kisebbségi önkormányzatok a nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozásra nézve – hatósági jellegű igazolások formájában – nem adhatnak ki tanúsítványokat. [38] Ehhez képest az együttes állásfoglalás bemutatja azokat az eseteket, amikor az egyes közigazgatási szervek – konkrétan a jegyző -, valamint a közjegyző bizonyos feltételek megléte esetén és meghatározott formában készíthet közokiratot arról, hogy valaki élve a Nektv. 7. §-ában biztosított szabad identitásvállalási és kinyilvánítási jogával, előttük, bizonyítható módon valamely kisebbséghez tartozásáról nyilatkozott. A dokumentum ezenkívül rámutat arra is, hogy a kisebbségi önkormányzatok, kisebbségi pártok, kulturális egyesületek, társadalmi szervezetek a tagjaikról, képviselőikről milyen esetekben adhatnak ki – a kisebbséghez tartozást valószínűsítő – tagsági igazolást, és arra is, hogy azt milyen formában tehetik.” [39]

 

MEGOLDÁSI JAVASLATOK

 

Természetesen a jogalkotó is felismerte az identitásválasztás és az identitásvállalás szabadságának problematikáját; 1999-től 2000 júniusáig működött is a magyar Országgyûlés Emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságán belül egy kifejezetten a kisebbségi joganyag módosítására létrehozott ad hoc bizottság. A grémium azonban (elsősorban a kisebbségek képviselőinek tiltakozása miatt) elvetette egy átfogó kisebbségi regiszter felállítását és csak a választójogi törvény kisebb (például a jelölt kisebbségi származására történő nyilatkozattétel előírását valamint a kisebbségi szavazókörök fizikai elkülönítését hozó) módosítását irányozta elő. A kisebbségi önkormányzatok vezetőinek támogatását sem teljes mértékben bíró javaslatot a 2002-es választásokhoz nyilvánvalóan túl későn, 2001 novemberében terjesztették be, s a Ház napirendre sem tűzte. Általánosságban elmondható, hogy egyrészt kezdettől fogva látható volt a választójogi szabályok módosításához szükséges politikai konszenzus hiánya, és a konstruktív megoldást eleve gyengítette a kisebbségek reprezentánsainak kettős mércével mérő politikája. Az általuk képviselt álláspont igencsak ellentmondásos ugyanis annyiban, hogy amíg egyfelől igénylik a kisebbségi intézményrendszer további bővítését (például parlamenti képviselet) és maguk is sérelmezik az "álkisebbségiek" által megvalósított etnokorrupciót, ugyanakkor mereven elzárkóznak mindenfajta kisebbségi regisztertől – legfeljebb a képviselőjelöltek (értékelésem szerint dogmatikailag védhetetlen) körének szűkítését (és ezáltal értelemszerűen a meglévő nomenklatúra érdekeit) támogatván. Így a szabad identitásvállalás, valamint a politikai képviselet specifikumai által megkívánt átláthatóság és valamilyen fajta felelősség közötti elvi alapú ellentmondás feloldása helyett a viták és a javaslatok szinte kizárólag a passzív választójog szűkítése körül zajlottak. Alapvetően elhibázottan, alapelv maradt az identifikáció eljogiasításának elutasítása. Fontosnak tartom a (politikai konszenzus hiányában persze még így is eleve kudarcra ítélt) fenti reformelképzelések rövid értékelését.

 

AUTOREPREZENTÁCIÓ ÉS PASSZÍV VÁLASZTÓJOG, AVAGY "CSAK AZ MENJEN ORNITOLÓGUSNAK, AKI MADÁR"

 

Álláspontom szerint alapvetően téves a jelenlegi rendszer ellentmondásainak a passzív választójog, azaz a jelöltté válás irányából történő megreformálásának iránya. Egy ilyetén korlátozás egyfelől ellentmondana az Alkotmány 70. § (1) bekezdésében foglalt, az aktív és passzív választójog egyenlőségét, illetve általánosságát kimondó igen explicit jogelvnek, másrészt képviseletelméleti szempontból sem indokolt, hiszen a képviselet nem jelent egyebet a választópolgári közösség szuverenitásának egy kisebb, operatívabb testület által történő gyakorlásánál. Így, álláspontom szerint, nemcsak hogy elfogadhatatlan a közjogilag pusztán a személyes nyilatkozat alapján "létrejövő" etnikai identitás korlátozása, de választójogi szempontból szükségtelen is, hiszen a képviselőnek nem feltétlenül kell rendelkeznie a képviseltek attribútumaival. Az autóreprezentáció (a meghatározóan korporatív elemekre épülő, és ettől sajátos problematikát jelentő szervezetek kivételével) egyébként semmilyen komolyabb képviseleti igénnyel fellépő testületben sem megkerülhetetlen kívánalom; mint ahogy a korábbi nem feltétlenül pozitív tapasztalatokból okulva, strikt nemi-, faji-, foglalkozási, stb. kvóták alapján közösségi aritmetikával kikalibrált parlamentet sem igen látunk. Pontosan ezen okból áll ellenérvek kereszttüzében a volt Jugoszláviában bevezetett (Dayton, Rambouillet) etnikai alapokon nyugvó alkotmányos rendszer. Bár a kérdésfelvetés módja kissé szélsőséges, elgondolkodtatóak Phillips Griffiths[40] sorai: "Általában nem az elmebetegek által tartjuk a legjobban megjeleníthetőnek azok érdekeit; így gondolkodásra serkenthet, hogy midőn károsan alacsonynak találjuk a munkásosztály arányát a parlamenti képviselők között, olyat nemigen mondunk hogy az ostoba vagy gonosz emberek igen népes csoportját is sajnálatosan alulreprezentáltnak találnánk. Sőt, ellenkezőleg." Komolyra fordítva a szót, bár nem árt, de nyilván nem általános elvárás egy sportklub üzleti ügyeit menedzselő vezetőtől, hogy maga is aktív sportoló legyen, hasonlóan ahhoz, hogy miért ne lehetne például egy zsidó szervezet elnöke egy filoszemita érzelmű, ám nem izraelita származású Nobel-díjas tudós vagy egy volt köztársasági elnök.

Ezért, és a kettős kötődés szintén explicit jogelve miatt is tartom elfogadhatatlannak az ad hoc bizottság azon javaslatát, amelynek értelmében az egy adott kisebbség színeiben induló jelölt kizárja magát a jövőben más kisebbségek képviseletéből. Álláspontom szerint egyébként a korlátozás nemcsak a tételes jog, de a joglevek szintjén is elfogadhatatlan, hiszen a kisebbségi törvény 7.§ (2) bekezdése szerint a nemzeti és etnikai azonossághoz való jog, és ilyen kisebbséghez való tartozás vállalása és kinyilvánítása nem zárja ki a kettős vagy többes kötődés elismerését. Így tehát amíg az érintettnek nyilvánvalóan, például az oktatásban megvalósuló identitás-megőrzés esetei során mérlegelnie kell az egyes kisebbségi identitások "prioritását", ugyanakkor ettől sem a jogelvek, sem pedig a gyakorlat szintjén nem zárható ki a többes kisebbségi identitás elismerése a technikai akadályoktól és összeférhetetlenségtől nem terhelt esetekben -- amint például a névválasztási joggyakorlat is biztosítja két különböző kisebbség keresztnevének felvételét, illetve akár egy-egy nemzetiségi iskola felváltva történő látogatását.

Az elméleti fejtegetésen túlmenően, a gyakorlat sem kívánja meg egy korábban más nemzetiség színeiben elindult képviselő választási eljárásból történő kizárását, ha megválasztásának indokait hitelesen és eredményesen tudja közvetíteni a választópolgárok felé. Egyfelől említett módon (amennyiben ekképp nyilatkozik) a jogalkotó alkotmányosan nem vonhatja kétségbe vagy kötheti feltételekhez (pl. nyelv- vagy anyaország-ismeret) a jelölt a kisebbséghez tartozását, másfelől nem is szükséges a kisebbséghez tartoznia; a jól informált és felnőttnek tekintett választópolgárok ugyanis el tudják dönteni, hogy kit kívánnak képviselőjüknek megválasztani. Gyakorlati példát hozva, egy olyan kis faluban, ahol számottevő kisebbség él, ám mindössze egy-két felsőfokú végzettséggel rendelkező lakos akad, miért ne láthatná el kisebbségi képviselői feladatát például (ha akad ilyen) a romákkal szimpatizáló és helyzetük javításáért közéleti aktivitást vállalni kívánó és hajlandó nem-roma orvos legalább olyan jól, ha nem jobban, mint mondjuk egy roma származású betanított munkás?

A kétségkívül meglévő választójogi diszkrepanciák megszüntetésének lehetőségét nem a passzív választójog korlátozásában, hanem a preferenciális elektorális intézkedések alanyi körének szigorúbb ellenőrzésében látom. A kisebbségi regiszter, bár felvet kellemetlen történelmi asszociációkat, amennyiben önkéntes vállalás alapján rendelkezésre álló pozitív diszkriminációs tartalmú jogintézmény alapjául szolgál, álláspontom szerint ésszerű és legitim követelmény az állam részéről.

 

REGISZTRÁCIÓ ÉS SZEMÉLYISÉGVÉDELEM

 

Könnyen elképzelhetőnek tartok egy mind adatvédelmi, mind pedig alkotmányos szempontból kielégítő szabályozást, abban az esetben is, amennyiben mégsem kerülne sor politikai konszenzusra a vagylagos: párt-, illetve kisebbségi listaválasztást előíró egyszavazatos modell tekintetében, és a jogalkotó továbbra is a jelenlegi (általam egyébként kevésbé szerencsésnek tartott) "kétlistás," azaz kisebbségi listaszavazatot és pártidentifikációt egyaránt megengedő modell fenntartása mellett döntene. Eszerint a kisebbségi önkormányzati választásokat megelőzően, az érintett nyilvántartásba véteti magát például az illetékes országos (vagy helyi) kisebbségi önkormányzatnál, amelynek fejében egy (valamennyi kisebbség esetében azonos színű és formájú, így a kisebbségi csoport azonosíthatóságát kizáró) kártyát kapna, amelynek bemutatása/leadása a kisebbségi szavazólap kézhezvételének feltétele lenne. Természetesen az "önkényes és dolózus" regisztráció így sem lenne megakadályozható, ám az a szabad identitásválasztás okán, értékelésem szerint, semmilyen korlátozásnak nem vethető alá. Megítélésem szerint a fenti „kvázi-regisztrációs” megoldás nem jelent alkotmányos jogkorlátozást eredményező vagy akár aránytalan (a preferenciális intézkedésből szerzett előnyhöz képest indokolatlan) terhet a pozitív diszkrimináció alanyává válni kívánók részére, ugyanakkor a szabad identitásválasztás kívánalmainak (a „választási-vouchert” kiadó intézmény nem mérlegelheti a kisebbségaffiliáció feltételeinek meglétét) is megfelelne. Erre a legalkalmasabb talán egy térítésmentes jegyzői, avagy közjegyzői hatáskörtelepítés lenne, hiszen a kisebbségi önkormányzatok vitathatatlanul legitim prekonstituált létezése ellenére jogosan vethető fel az a kifogás, miszerint amennyiben a kisebbségi önkormányzat "igazolja" a kisebbségi identitás megvallását, egyfajta intézményi csapdát állítanánk fel, hiszen pontosan az ilyeténképp megválasztandó testület hatáskörébe tartozna az eljárásjogi feltételek meglétének biztosítása. (Persze ezen modell sem oszlathatja el ugyanakkor a valamennyi preferenciális közjogi intézményrendszerrel együtt járó abbéli aggodalmunkat, hogy a nyilvántartásbavételi felelősség (kártyakiállítási diszkréció) teljes hiánya miatt semmi sem állja útját akár sok ezernyi pszeudo-kisebbségi szavazó megjelenésének.)

Értékelésem szerint mindenesetre a jelenlegi kisebbségi választási anomáliák kiküszöbölésére megoldást az aktív választójog indirekt (pusztán szociológiai értelemben ható) befolyásolása és semmi esetre sem a passzív választójog –a hatályos Alkotmány 70. §-ával ellentétes—paternalisztikus szűkítése adhat. A kétségkívül áldatlan állapot megoldását tehát pontosan hogy nem a passzív, hanem az aktív választójogi szűkítésében látom. Álláspontom szerint ugyanis egy a pozitív diszkriminációs jellegű intézkedések esetére alkalmazott kisebbségi regiszter esetén sem az identitás vállalás szabadságának korlátozását jelentő alkotmányos-, sem pedig adatvédelmi kétség nem merülhet fel, hiszen a kisebbségi származás/identitás (saját elhatározáson alapuló) kinyilatkoztatása ezekben az esetekben nemcsak, hogy kötelezővé nincs téve, hanem éppen hogy többletjogosítványok alapjául szolgál, amihez pedig az (etnikailag semleges és a többség adója által is működtetett) állam okkal és alappal várhatja el az érintettek hozzájárulását. Egy "puha regisztrációs" modell a kisebbségi és az adatvédelmi biztos fent említett gyakorlata alapján is elfogadhatónak látszik.[41]

Meg szükséges mindemellett jegyezni, hogy a kisebbségi törvényben deklarált szabad identitásvállalási jog a törvény abszolút megfogalmazása ellenére már most sem érvényesül maradéktalanul, hiszen az oktatási, kulturális, művelõdési stb. autonómia vagy a kisebbségi önkormányzáshoz való jog gyakorlása érdekében az identitás kérdésében az érintetteknek nyilatkozniuk kell.  Sem jogelméleti, sem gyakorlati problémát nem tűnik jelenteni például az az előírás, amely szerint a kisebbségi választások kiírásához szükséges öt, magát kisebbségi származásúnak nyilvánító (a településen állandó lakóhellyel rendelkező) választópolgár ilyetén nyilatkozata szükséges; vagy az a szabály, amelynek értelmében a kötelező kisebbségi osztály vagy tanulócsoport megindításához nyolc tanuló szülőjének hasonló nyilatkozatot kell tenni. Hasonlóképpen, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Közalapítvány pályázatának elfogadásához is feltétel a kisebbséghez tartozás egy írásbeli nyilatkozattétel formáját öltő kinyilvánítása.[42]

Ismétlem, pozitív diszkriminációs jellegű intézmények kapcsán sem elméleti, sem gyakorlati problémát nem látok a kisebbségi identitás megkívánt kinyilatkoztatásának elvárása ellen. Bár a történelmi tapasztalat okkal inti óvatosságra a kisebbségek politikai reprezentánsait, az általuk képviselt (említetten kettős mércével mérő) álláspontot igencsak ellentmondásosnak találom. (Csak zárójelében jegyzem meg, hogy a normatívát növelő pszeudókisebbségi szavazók nem jönnek rosszul egyébként a kisebbségi szervezeteknek.)

 

ASSZIMILÁCIÓ, DISSZIMILÁCIÓ, ÉS IDENTITÁSSZABADSÁG

 

Valamennyi kisebbségi identitáspolitika csapdája az asszimiláció (a "külső" identifikáció kényszerének tilalma) és a disszimiláció (pozitív diszkrimináció, kedvezmények) igényének egyidejűsége, de észre kell vennünk, hogy a diszkrimináció és az etnikai konfliktusok Murphy-törvénye értelmében, amíg a csoporthoz tartozás negatív elbírálást és kirekesztést eredményez, ritkán okoz problémát az inkriminált személyek meghatározása. A zsidótörvények megalkotásakor vagy a modern politikai antiszemitizmus kurziválásában nem jelent gondot a „zsidó” fogalmi körülírása, mint ahogy a kiszolgálást megtagadó pincér számára sem problematikus a cigány vendég identifikálása. Az identitásból következő, arra visszavezetett diszkrimináció esetében ugyanis mindig a kirekesztő többség definiálja a csoportot, illetőleg határozza meg a csoportaffiliáció feltételeit. Konkrét diszkriminációs kontextusban fel sem merül tehát a szabad identitásválasztás (azaz például az önkéntes asszimiláció) lehetősége. A faji, nemzeti, etnikai identitás kérdése akkor jelentkezik csak dogmatikai és eljárásjogi problémaként, amikor az említett identitás többletjogokat, azaz a többség adójából finanszírozott kedvezményes jogállást (így például pozitív diszkriminációs kvóták esetében a többség számára abszolút és relatív joghátrányt) eredményez. Ahogy a fogyatékosság kapcsán járó támogatások, kedvezmények kapcsán sem látunk különösebb problémát a jogosultság feltételét jelentő (egyébként szenzitív, személyes) adat közlésében, az etnikai identitásvállalás merev, kiterjesztő értelmezésével a kisebbségi politikaformálók tulajdonképpen az érintett nemzetiségek alatt vágják a fát. A kétségkívül hangzatos jogelv abszolút elvként történő értelmezése ugyanis vagy hátrányos helyzetbe hozza a védeni, kedvezményezni kívánt kisebbségeket (a cigány tanulók statisztikailag kezelhető konkrét számadatainak ismerete nélkül hogyan beszélhetünk komolyan például szegregációról vagy indirekt diszkriminációról?), vagy áttekinthetetlen és értelmezhetetlen, így a többség jogos gyanakvását kiváltó fogalommá alakítja a konkrét kedvezmények igénybevételére jogosító kisebbségi hovatartozást. Ez utóbbira eklatáns példa a státusztörvény magyarságmeghatározása, amely (dogmatikai szempontból nehezen indokolható módon) szakított a kisebbségi törvény identitáskoncepciójával és a nemzeti-etnikai hovatartozás definitív elemeinek egy egzaktabb meghatározását adta.

 

Mindenestre az elvi és jogtechnikai ellentmondások (a beláthatatlan jövőbe tolódó) jogalkotói rendezéséig a helyzet kezelésének más, alkotmányos aggályoktól védettebb formái is léteznek. Az etnikai csalás elleni fellépésnek rokonszenves, a közjog terrénumán kívül álló megoldását vetette fel például Heinek Ottó, a német kisebbség egyik vezetője, amikor azt nyilatkozta,[43] hogy az "álnémet" önkormányzatok kapcsán a demokratikus közvéleményhez fordul jogorvoslatért, olyan felhívást intézve az érintett települések választópolgáraihoz, amelyben megfogalmazza aggályait az induló jelöltek szándékainak tisztasága felől. Az országos önkormányzat hasonlóan hatékony fellépésére számíthat a "kisebbségi ügyeskedő", ha közalapítványnál vagy németországi forrásból kíván további támogatáshoz jutni.

Félő azonban, hogy az etnokorrupció végleges felszámolásához, vagy legalábbis megnyugtató rendezéséhez jogi, közjogi megoldásra van szükség. Jogállamban ugyanis, hiába érvel Kaltenbach Jenő a törvény szellemére hivatkozva, a politikai akarat gyengesége miatt (és a határon túli magyarság érdekeire tekintve, kétkulacsos jogpolitikai megfontolások alapján megalkotott) igencsak ellentmondásosra sikerült, a nyílt visszaéléseket is lehetővé tevő törvény betűjét sem lehet figyelmen kívül hagyni.

 

 

[1] Erre vonatkozóan ld. Hegyi Gyula: Kisebbségek és az EU c. írását, Népszabadság, 2002. november 4.

[2] Egy ezen tanulmány alapját szolgáló írás "Biznisz és etnicitás" címmel megjelent az Élet és Irodalom 2002. október 18-i számában. (XLVI. évf. 42. sz.)

[3] Népszabadság 2002. augusztus 10.

[4] Népszabadság, 2002. augusztus 29.

[5] 2002 július 24.

[6] Riba István: Színváltók, HVG, 2002. november 2.

[7] Uo.

[8] Kisebbségi jelöltként indult például a magát nem romaként definiáló Dankó Istvánné dr. Makai Gabriella, a polgármester felesége; Nagy Gellértné az alapítványi iskola kuratóriumának elnök-helyettese; Balogh János, a polgármesteri hivatal építésügyi előadója, etc. Bővebben, ld. Népszabadság, 2002. október 3.

[9] 2002. augusztus 21.

[10] Népszabadság 2002. augusztus 15.

[11] Nagyobb kisebbségek, HVG, 2002. október 18.

[12] Ld. pl. Nemzetiségi aggodalmak, Népszabadság, 2002. október 17.

[13] Uo.

[14] A disszimiláció-asszimiláció dinamikájának bonyolult kérdését veti fel az önmagukban kevéssé instrukív számok elemzése. Természetesen a népességszaporulat mellett a migráció, de a kisebbségi identitás kinyilatkoztatásának komfortérzete is befolyásolta az elmúlt 22 év látványos változását, amikoris a hazai nemzetiségek száma vagy százezerrel nőtt (a cigány népesség 142 683-ről 190 046-ra; a német 30 824-ről 62 233-re; a szlovák 10 485-ről 17 697-re; a horvát 13 570-ről 15 620-re; és egyedül a románság létszáma csökkent 10 740-ről 7995re); a határon túli magyarságé pedig mintegy 400 ezerrel lecsökkent. Ld. Szabó A. Ferenc: Nemzetiségi öntudat, HVG, 2002. szeptember 14.

[15] Kisebbségi önkormányzatok, Népszabadság, 2002. október 7. Tizenkét kisebbségi önkormányzat, Népszabadság, október 1.

[16]Nagyobb kisebbségek, HVG, 2002. október 18.

[17] Riba, i.m.

[18] Uo.

[19] Ld. az 1998-as Beszámoló 2.4.2. (A helyi kisebbségi önkormányzati választások természete) alfejezetét.

[20] Uo.

[21] 435/B/1997, AB közlöny: VII. évf. 6–7. szám

[22] ld. a határozatot.

[23] Az AB frissebb vonatkozó joggyakorlatából említhető még a 3/2002. (I. 30.) AB határozat, amely elutasította azt az indítványt, amely alkotmányellenesnek vélte a fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló 1996. évi XLIII. törvény 59. § (1) bekezdése c) pontjának azon rendelkezését, amely szerint a fegyveres erők, a rendőrség és a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok állományába tartozó hivatásos állomány tagjának szolgálati viszonya a törvény erejénél fogva megszűnik helyi és kisebbségi önkormányzati képviselővé történt megválasztás miatt, azaz a helyi képviselőkhöz hasonlóan kizárja a hivatásos állomány tagjait nemzetiségük, etnikumuk érdekeinek kisebbségi önkormányzati képviselőkénti képviseletéből.

[24] Segítségéért köszönet illeti Vannay-Skody Tamást, az OVI Választási Információs Szolgálat munkatársát.

[25] Lásd a Belügyminisztérium és az OVI által jegyzett Választási Füzetek 2002-es sorozatát, különös tekintettel a 94 sz. Választási kódex, illetve a szavazatszámláló bizottságok tagjai számára kiadott 93. sz alatt megjelentetett tájékozatókat.

[26] 1. § (2) bekezdés

[27] Ld. pl. Népszabadság, 2002. augusztus 8.

[28] Ld. az 1999-es Beszámolót, pl. www.obh.hu

[29] Az ügy érdekessége volt, hogy az inkriminált képviselő olyan magatartást tanúsított, amelynek alapján felmerült a (választójog, így kisebbségi önkormányzati tagság elvesztését is jelentő) cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá helyezésének a lehetősége is... Uo.

[30] Uo.

[31] Uo.

[32] Ld. www.obh.hu

[33] Az adatvédelmi biztos álláspontja szerint tehát a kisebbségi hovatartozásra vonatkozó kérdés szerepeltetése a támogatások elnyerését célzó pályázati adatlapokon nem sérti az Avtv. és a kisebbségi törvény előírásait: „A pályázatokon való részvételre senki sem kötelezhető. A kisebbségi pályázati programok célja a kisebbségekhez tartozók támogatása, a pályázatot elbíráló szervezet szabályzatától, mérlegelésétől függ, hogy kizárja-e a pályázatból azokat, akik nem nyilatkoznak kisebbségi hovatartozásukról, vagy nem vallják magukat valamely kisebbséghez tartozónak. Véleményem szerint ebben az esetben a kizárás nem kifogásolható, mivel a pályázóktól elvárható, hogy az ilyen programokban történő részvétel során - nem a nyilvánosság, de az elbíráló szerv előtt - vállalják hovatartozásukat. Fontos azonban megjegyezni, hogy az adatkezelő köteles betartani az adatkezelésre (beleértve a továbbítást is), adatbiztonságra vonatkozó szabályokat, az adatkezelés célhoz kötöttségének elvére tekintettel az adatok csak a cél megvalósulásához szükséges mértékben és ideig kezelhetők.” Ügyszám: 611/A/1996

[34]Meglehetősen nagy sajtóvisszhangot kaptak az adatvédelmi biztos azon (témánkhoz nem szorosan kapcsolódó) ügyei is ahol gyanúsítottak etnikai származására utalást tartalmazó a rendőrségi (sajtó)tájékoztatások jogszerűségét vizsgálta (ügyszám: 319/A/1996), illetve az az ügy, amikor a rendőrség három megye néhány településén kísérleti jelleggel bevezette a cigány (sic!) kisebbséghez tartozók vallomásainak hangfelvétellel történő rögzítését.  „Az adatvédelmi ombudsman ezzel kapcsolatos véleményében kifejtette, hogy a tanúkat és a gyanúsítottakat a nemzetiségi hovatartozásukról nyilatkoztatni nem lehet, és az Avtv. alapján az etnikai hovatartozásra vonatkozó (különleges) adatok kezeléséhez az érintett írásban tett hozzájárulása zükséges. A cigány kisebbséghez nem külső (testi) jegyek, hanem önkéntes, belső vállalás alapján tartozik valaki. A jegyzőkönyvet vezető rendőrnek nincs mérlegelési joga arra nézve, hogy a vallomást tevő személy cigány kisebbséghez tartozó-e, vagy sem. Erre tekintettel minden vallomást tevő személyt tájékoztatni kell arról, hogy lehetőség van a cigány kisebbséghez tartozók vallomásának hangfelvétellel történő rögzítésére, ezután a polgár nyilatkozhat arról, hogy kíván-e élni ezzel. Az országos rendőrfőkapitány néhány hónap után a kísérletet - annak eredménytelensége miatt - leállíttatta, a tapasztalatok szerint a kihallgatottak többsége bizalmatlan, sértett és feszélyezett volt, rosszindulatot feltételezett a kezdeményezés mögött.” Ld. A Beszámolót, ügyszám 362/A/1996. Egy következő, témánk szempontjából fontos esetben (ügyszám: 308/A/1997) egy roma kisebbségi önkormányzat fordult azzal a panasszal az adatvédelmi biztoshoz, hogy a helyi önkormányzat képviselő-testülete olyan szociális helyzetképet készíttetett, amely diszkriminatív kitételeket tartalmaz. „A beszámolóban több helyen szerepelnek a cigányok nyilvántartására vonatkozó adatok a várandós kismamáktól kezdve az általános iskolásokig, a csecsemőktől a segélyezettekig. A vizsgálat során a város jegyzője elismerte a jogsértést.” Uo. Egy másik ügyben „a kalocsai Családsegítő Szolgálat a roma etnikumú lakosság szociális helyzetéről felmérést kívánt készíteni, a munka megkezdése előtt a kérdőívet véleményezésre elküldték az adatvédelmi biztoshoz. A felmérést a Családsegítő Szolgálat kizárólag a roma etnikumú lakosság körében kívánta elvégezni, a lapon a magánszemélyek egészségi állapotára vonatkozó kérdések is szerepelnek, amelyek a származáshoz hasonlóan különleges személyes adatra utalnak.” Az adatvédelmi ombudsman hangsúlyozta, hogy e kérdések megválaszolása az érintettek részéről kizárólag önkéntes alapon, az adatkezelésre vonatkozó írásbeli hozzájárulás megadása után történhet.  (ügyszám: 655/K/1998)

[35] A fényképpel és az önkormányzat pecsétjével ellátott “Igazolás”-ok tartalma a következõ volt: “Igazoljuk, hogy ... született: ... anyja neve: ... lakcím: ... fent nevezett személy cigány származású”. (Dátum, alelnök aláírása)

[36] Ld. a biztosok 1998-as Beszámolóit. Számos beadvány vetett fel a kisebbségek szociális helyzetére, életkörülményeire irányuló felmérések elkészítése során felmerülő adatvédelmi problémákat:„A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Területfejlesztési Tanács a megyében élő roma lakosság körében, valamint az egyes alap- és középfokú oktatási intézményekben kívánt adatgyűjtést végezni. A cél a roma népesség iskolázottságára, szakképzettségére vonatkozó adatok megszerzése volt azért, hogy különféle szakképzési programokkal segítsék társadalmi beilleszkedésüket. A tanács elnöke a kisebbségi ombudsmanhoz fordult a tervre, ezen belül a kérdőívek és az adatok kezelésére vonatkozó elképzelések véleményezése céljából. A kisebbségi biztos az adatvédelmi kérdések tekintetében állásfoglalást kért az adatvédelmi biztostól, aki megállapította, hogy a kérdőívek nem kérdeztek olyan adatokat, amelyek alapján meghatározott természetes személyek azonosíthatók lennének, az iskolaigazgatóktól pedig csupán becsült és – a kérdések túlnyomó részében – százalékos értékben meghatározott adatok szolgáltatását kérte a tanács.”(Ügyszám: 743/K/1999) A felmérések másik jelentős csoportja a kisebbségek egészségi állapotának kutatására, megismerésére irányult. „Egy orvos az adatvédelmi biztos állásfoglalását kérte “egyes etnikai csoportok” körében végzendő allergiás légúti megbetegedések kutathatóságának adatvédelmi kérdéseiről. A kutató nem jelölte meg, hogy milyen “etnikai csoportok” egészségi állapotával kíván foglalkozni, ezért az ombudsman felhívta a figyelmét arra, hogy jogilag különbséget kell tenni a kisebbséghez tartozás és a kisebbségi származás között.” (ügyszám: 643/K/1999) Az adatvédelmi biztos álláspontja szerint a kisebbséghez való tartozás alapja tehát a “származás” nyilvántartása (ez jogellenes volna), hanem a hovatartozás vállalása, kinyilvánítása. „Mindezekből az következik, hogy a kisebbséghez való tartozás kinyilvánításának nem lehet feltétele a származás igazolása.

”Egy másik ügyben Az MTA Szociológiai Kutatóintézet cigány-magyar gyermekek egészségére ható tényezők vizsgálatát célzó kutatásának tervével kapcsolatban tett javaslatot a biztos. Ezügyben a biztos aggályát fejezte ki amiatt, hogy a kutatásban olyan “védőnői kérdőív” is szerepelt, amelynek kitöltésével ítélkezésre kényszerült volna a védőnő az “Ön szerint a gyermek cigány vagy magyar?” kérdésre adott válaszszal, tehát a védőnő nyilatkozatát tekintette volna irányadónak a kutatás az etnikai hovatartozás kérdésében” (ügyszám: 107/K/1999)

[37] Ld. A kisebbségi biztos Beszámolójának 5.2. alfejezetét.

[38] Az alábbiakban kivonatolt formában bemutatom a két ombudsman közös állásfoglalását: "Álláspontunk szerint valamely kisebbséghez tartozás kinyilvánításának közhitelű igazolására hatályos jogunk két elvi lehetőséget kínál.: Nem ütközik jogszabályba, ha valamely személy élve a Nektv. 7. § (1) bekezdésében biztosított szabad identitásválasztási, illetve kinyilvánítási jogával, írásban vagy írásba foglalható módon erről bárki előtt önkéntesen nyilatkozik. Az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. évi törvény (Áe.) 50. §-a alapján a közigazgatási szerv (a jegyző, illetőleg a polgármesteri hivatal által kijelölt ügyintézője) tény, állapot vagy egyéb adat igazolására hatósági bizonyítványt köteles kiadni. A hatósági bizonyítványt az erre irányuló kérelem előterjesztésétől számított 8 napon belül írásban kell kiadni, illetőleg az ügyfél által benyújtott iratot – jelen esetben a kisebbséghez tartozásra vonatkozó nyilatkozatot – záradékkal lehet ellátni. A hatósági bizonyítvány természetesen ebben az esetben csak azt tartalmazhatja, hogy az ügyfél élve a Nektv. 7. § (1) bekezdésében foglalt jogával, arról nyilatkozott, hogy ő valamely nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozik. A közigazgatási szerv hatósági bizonyítványt főszabályként jogszabály előírása alapján adhat ki, illetőleg akkor, ha a kiadás szükségességét az ügyfél valószínűsíti. A szükségesség értékelése természetesen szubjektív mérlegelést tesz lehetővé, és az indokok viszonylag széles skálája képzelhető el. (Ilyen eset lehet pl. egy olyan pályázatra való jelentkezés, ahol a kisebbséghez való kötődést vagy tartozást előnyként, vagy kizárólagos feltételként fogalmazzák meg, állhat a kérelem mögött családi ok, és természetesen egy olyan feltevés is, hogy valamely állam a kisebbséghez tartozást a letelepedési engedély vagy menekülti státus megadásának, illetve elismerésének mérlegelése körében pozitív körülményként veszi figyelembe.) A hatósági bizonyítvány kiadását akkor lehet megtagadni, ha az jogszabályba ütközik, az igazoltatni kívánt adat más okirattal bizonyítható, illetőleg ha az ügyfél a bizonyítvány felhasználását, célját nem tudja megindokolni, vagy valótlan adat igazolását kéri. Mivel a szóban forgó esetben a hatósági bizonyítvány tartalma az ügyfél törvényi felhatalmazáson alapuló, szuverén nyilatkozata, azt nem lehet jogellenesnek tekinteni, és az sem képzelhető el, hogy az adat valótlansága alapján a kérés megtagadható lenne, hiszen a kisebbséghez való tartozás vállalását a hatóság nem kérdőjelezheti meg. Amennyiben az ügyfél nem tudja valószínűsíteni a hatósági bizonyítvány kiadásának szükségességét, vagy az ügyfél által előadott indokot a közigazgatási szerv nem fogadja el, a hatósági bizonyítvány kiadásának a megtagadásáról az Áe. 49. § (3) bekezdése alapján formális határozatot kell hozni, amely ellen az Áe. 62. § ( 1 ) bekezdése alapján az illetékes közigazgatási hivatalhoz fellebbezés terjeszthető elő. Amennyiben az ügyfél a hatósági bizonyítványt a másodfokú döntés alapján sem kapja meg, az Áe. 72. §-ában biztosított lehetőséggel élve kérheti a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatát is.

A fenti eljárás alternatíváját képezheti az, hogy a kisebbséghez tartozását igazoltatni kívánó személy a Nektv. 7. § ( 1 ) bekezdése szerinti nyilatkozatát a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény (Kötv.) 120. § c) pontja alapján a közjegyző előtt teszi meg, amely a nyilatkozatot (a végintézkedéshez hasonlóan) közokiratba foglalja, és igazolja, hogy az előtte megjelent, és a személyi adatait megfelelően igazolt fél a származását szabad elhatározásából, a törvénynek megfelelő módon nyilvánította ki.

Mind a közigazgatási szerv eljárásában, mind a közjegyző eljárásában megvalósítható az AVet. 3. § (2) bekezdés a) pontjában foglalt – a különleges adatok kezelésére vonatkozó – írásbeli hozzájárulás feltétele. Ld. a kisebbségi biztos beszámolójának mellékletét; ügyszám: 2873 /1998, illetve 317/K/1998-3.

[39] Az "Ajánlások"-ban ekképp folytatódik a biztosok gondolatmenete: "Bármiféle “Származásigazolás” kiadása álláspontunk szerint ellentétes az AVet. és a Nektv. rendelkezéseivel. Hatósági igazolás nemzetiségi és etnikai származásról nem szólhat, ugyanis ilyen tényről semmiféle állami szervnek nem lehet hivatalos tudomása, nyilvántartása. Az ilyen tartalmú igazolás azt a látszatot kelti, hogy a kibocsátója rendelkezik az igazolásban foglalt tényállítás alapjául szolgáló dokumentációval, nyilvántartással. A Nektv. és az Áe. rendelkezései szerint a kisebbségi önkormányzat nem hatóság, ezért nem jogosult kiadni valamely tény vagy állapot igazolásáról hatósági bizonyítványt. Az etnikai hovatartozás kinyilvánítása, az erről szóló dokumentum kiállítása a következő esetekben lehet jogszerű: a kisebbségi önkormányzat, vagy bármely kisebbségi társadalmi szervezet igazolást ad ki arról, hogy az illető tagja, tisztségviselője, esetleg választásokon jelöltje volt, az előbbi szervezetek előtt megjelenik (esetleg néhány társával) az igazolást kérő és kéri írásba foglalni azt az állítását, hogy ő az adott kisebbséghez tartozónak tartja magát, amelyet a jelenlévők megerősítenek, a helyi önkormányzat is kiadhat jogszerűen igazolást arról, hogy az adott személy a kisebbségi önkormányzati választásokon jelölt volt, illetve a kisebbségi önkormányzat tagja, nincs akadálya annak, hogy – noha ennek semmilyen közjogi jellege nem lehet kisebbségi párt, kulturális egyesület, társadalmi szervezet tagja kérésére etnikai adatot tartalmazó igazolást kiadjon. Budapest, 1998. október 19. (Dr. Kaltenbach Jenő sk.) (Dr. Majtényi László sk.)" Ld. a kisebbségi biztos beszámolójának mellékletét; ügyszám: 2873 /1998, illetve 317/K/1998-3.

 

[40] Phillips Griffiths: ‘How Can One Person Represent Another?’, Proceedings of the Aristotelian Society, 34 (1960)., 190.o.; Idézi Anne Phillips: The Politics of Presence, Clarendon Press, Oxford, 1995., 39.o.

[41] Technikai formákról szólván ugyanakkor az ombudsmani közös állásfoglalás rögzíti, hogy önmagában a származásigazolás kiállítása ellentétes az adatvédelmi és a kisebbségi törvénnyel, még abban az esetben is, ha ez kimondottan az érintettek érdekét szolgálja. Például abban a konkrét ügyben, ahol a kisebbségi önkormányzat igazolását azért kérték, mert úgy vélték, hogy ezek birtokában a kanadai idegenrendészeti hatóságok kedvezően fogják elbírálni bevándorlási kérelmeiket. Meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy a származási igazolások kiállítása több kisebbségi önkormányzat rendszeres gyakorlatává vált; például a státusztörvényben bevezetni kívánt ajánlószervezeti ajánlások gyakorlata ellen igen hevesen, valamennyi diplomáciai csatornát igénybe véve tiltakozó román adminisztráció is (csak) az országos román önkormányzat által kiállított származási igazolás alapján utalt a magyarországi tanulmányaikat elősegítő tanulmányi ösztöndíjat magyarországi románoknak. Ld. Népszabadság 2001 július 28

[42] Dogmatikailag igen érdekes adatvédelmi kérdés az etnikai önazonosságra vonatkozó személyes adatok közlésekor az érintett kiskorúak hozzájárulásának problematikája is. Egyik vizsgálata során az adatvédelmi biztosnak állást kellett foglalni abban a kérdésben, hogy a cselekvőképtelen, illetve korlátozottan cselekvőképes személy nevében tehet-e olyan jognyilatkozatot törvényes képviselője, amellyel egyben a képviselt helyett gyakorolja a Nektv. 7. § (1) bekezdésében biztosított jogát a nemzeti vagy etnikai csoporthoz tartozás kinyilvánításához. „A gyermekek alapjog-gyakorlásának feltételeiről lásd az Alkotmánybíróság 21/1996. (V. 17.) számú határozatát: "A gyermekeket megilletik az alapjogok. ... Ahol a törvények nem szabályozzák a kis- és fiatalkorúak joggyakorlását, az Alkotmány alapján esetről esetre kell meghatározni, hogy a gyermek mely alapjogot milyen vonatkozásban gyakorolhat maga, illetve hogy ki gyakorolja a nevében és érdekében, illetve hogy gyermek voltára és a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéshez szükséges védelemre és gondoskodásra való gyermeki jogot rögzítő, 67. §-ra tekintettel az alapjog gyakorlásának egyes területeiről nem zárható-e ki teljesen." Az Alkotmánybíróság a 4/1993. (II. 12.) számú határozatában úgy foglalt állást, hogy az a szülőket megillető jog, hogy gyermekük egyházi iskolába járjon, illetve hogy ne kelljen vallási vagy lelkiismereti meggyőződésüktől eltérő irányultságú iskolába járnia - a szülői vezetés korlátain belül - a gyermeket is megilleti. Ugyanakkor kérdéses, milyen eredményre vezetne azon kérdés esetleges alkotmánybírósági vizsgálata, hogy a magát romának valló gyermeknek joga van-e saját etnikai önazonosságát kinyilvánítani, különös tekintettel a testületnek a 21/1996. (V. 17.) sz. határozatában megfogalmazott azon álláspontjára, hogy "...az állam köteles arra is, hogy legalább a nyilvánosság szférájában ne engedje meg, hogy a gyermek olyan tevékenységet folytasson, vagy olyan ügyekben állást foglaljon, amelyekben felelős álláspont kialakítására a gyermek nem érett ... Különösen megnöveli a kockázatot, ha olyan kérdésekben való nyilvános elköteleződésről van szó, amelyek megítélése a társadalomban kifejezetten ellentmondásos abban az értelemben, hogy széles körben negatív megítélés alá esik." Ezen logika alapján az Alkotmánybíróság a gyermeknek homoszexuális egyesületben való tagságát minősítette alkotmányosan korlátozhatónak; ugyane gondolatmenet alapján a roma identitás gyermekkori kinyilvánítása is korlátozható lenne, hiszen Erős Ferenc 1994-es felmérése szerint a magyarok 67%-a osztja azt az előítéletet, amely szerint "a bűnözési hajlam a cigányok vérében van" (Idézi Seres László: Egész világ ellenségük, Kritika, 1997/12., 2. o.) Kétség nélkül állítható tehát, hogy a cigány etnikumhoz tartozás a magyar társadalomban "széles körben negatív megítélés alá esik". Jóri András-Zombor Ferenc: Nyilván tartanak – A cigány szó emberi jogi vonatkozásai, Fundamentum, 1998/1-2

[43] Népszabadság, 2002. szeptember 5.